Olyan adósságcsapda formálódik a gazdasági rendszerekben, amely még a legnagyobb országokat is képes megrekessze és súlyos kihívások elé állítani.

A fejlett gazdaságokban egyre gyorsabb ütemben emelkedik az államadósság, amely már a kötvénypiacok feszültségét fokozza. A befektetők folyamatosan magasabb hozamokat követelnek, mivel kétségeik támadtak a kormányok képességeivel kapcsolatban, hogy megfékezzék a költségvetési hiányt. Noha ez a jelenség nem újkeletű, a fejlett világ adósságrátái jelenleg rekordmagasságokban járnak, miközben a megemelkedett kamatkörnyezet még inkább megdrágítja a finanszírozást. A politikai döntéshozók pedig továbbra is halogatják a szükséges kiigazításokat, hiszen a megszorító intézkedések vagy a nyugdíjrendszerek reformja általában komoly társadalmi ellenállásba ütközik, ami a kormányok számára választási vereséget eredményezhet. A jövőben egyre valószínűbb, hogy nem a politikai vezetők, hanem a piaci erők kényszerítik ki a szükséges változásokat.

Az Egyesült Államokban és Franciaországban az utóbbi időszakban egyre fokozódik a politikai diskurzus a gyorsan növekvő államadósság és a jelentős költségvetési hiányok körül. Mindkét ország adósságának mértéke meredeken emelkedett, ami miatt a befektetők feszülten figyelik, hogy a kormányok hogyan fogják kezelni ezt a kihívást. Ennek eredményeként a kötvénypiacokon egyre nagyobb feszültség tapasztalható: a hosszú távú amerikai és francia államkötvények hozamai emelkedésnek indultak, tükrözve a hitelpiacok növekvő kockázatérzékelését és aggodalmát az eladósodás fenntarthatóságával kapcsolatban.

Az Egyesült Államok és Franciaország példája nem csupán különleges eset - számos fejlett ország, például Japán, illetve a '90-es években Kanada, már hosszú ideje harcol az országos eladósodás problémájával. Japán esetében az államadósság mértéke mára a bruttó hazai termék 250%-át is túllépte. Ezt a helyzetet évtizedekig viszonylag stabilan kezelték, köszönhetően a rendkívül alacsony kamatlábaknak, azonban a körülmények egyre inkább aggasztóvá válnak. A '90-es évek Kanadája szembesült az adósságválság rémével, amikor a hitelminősítők leminősítésekkel fenyegették az országot. Ekkor kemény költségvetési reformok révén sikerült csökkenteni az adósságrátát, és stabilizálni a gazdaságot.

Ez a jelenség nem csupán újkeletű, hanem globális méreteket ölt, és tartós kihívások elé állít bennünket.

A fejlett gazdaságok összesített államadósság-rátája mostanra történelmi magasságokba emelkedett. Emellett a járvány utáni infláció megfékezése érdekében a kamatkörnyezet jelentősen szigorodott, ami az államadósság finanszírozását sokkal nehezebbé és költségesebbé tette, mint néhány évvel ezelőtt. Ezek a kedvezőtlen tendenciák arra sarkallják a piaci szereplőket és a nemzetközi intézményeket, hogy egyre gyakrabban jelezzék: ha a kormányok nem módosítják jelenlegi irányvonalukat, akkor a fejlett országokban is adósságválság alakulhat ki a közeljövőben.

A fejlett gazdaságokban a magas adósságterhek és a folyamatosan emelkedő kamatok együttese egyre inkább aggasztó tényezővé válik.

Az IMF adatai szerint 2024-ben az államadósság elérte a GDP átlagosan 110%-át a fejlett országok csoportjában, ami megközelíti a valaha mért legmagasabb szintet.

Az elmúlt évek válságintézkedései - a 2008-as pénzügyi krízis bankmentései, a 2020-as koronavírus-járvány idején nyújtott hatalmas állami támogatások, valamint Oroszország 2022-es ukrajnai inváziója nyomán megugró honvédelmi és energetikai kiadások - mind hozzájárultak az adóssághegyek növekedéséhez. Ennek nyomán 2025-ben a fejlett országok átlagos költségvetési hiánya a GDP 4%-át is meghaladja, az Egyesült Államokban pedig a 6%-ot is elérheti az idén. A kormányok tehát továbbra is jelentősen többet költenek, mint amennyi bevételük keletkezik.

A nagyobbik baj az, hogy nem csak a kiadási oldal nőtt azonban, drágult az adósság finanszírozása is.

A 2022 óta világszerte tapasztalható kamatemelkedés következtében a magas adósságszint jelentős nyomást gyakorol az államkincstárakra. A fejlett országok összességében 2024-ben a bruttó hazai termékük (GDP) 3,3%-át fordítják adósságaik kamatainak kifizetésére. Ez a szám húszéves rekordot állít fel, és már túllépi a honvédelmi kiadásokra szánt összeget - áll a Tavex Bullion elemzésében. Más szóval, az államadósság "kamatadója" világszerte egyre több forrást emészt fel, mint a nemzeti védelemre elkülönített költségvetések.

A következő években a teher tovább fokozódhat: bár a jegybankok 2024-25 táján ismét kamatcsökkentésre készülnek az infláció mérséklődése után, az államoknak így is sokkal magasabb hozamokat kell elfogadniuk új hitelek felvételénél, mint ahogy az néhány évvel ezelőtt még megszokott volt.

A korábban alacsony kamattal kibocsátott állampapírok is folyamatosan járnak le, és ezeket már magasabb kamatokkal kell megújítani - az OECD számításai szerint a következő három évben az előző évtizedben kibocsátott fejlett piaci államadósság közel fele esedékessé válik.

Ez mind arra utal, hogy az állami kamatkiadások várhatóan tovább növekednek.

Felmerül a kérdés, hogy ha ennyire negatív hatásai vannak a fiskális alkoholizmusnak, akkor miért hagyták idáig fajulni a helyzetet a döntéshozók?

A válságok nagyobb hitelfelvételhez vezettek, azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a politikai rövidlátás és a halogatás is jelentős szerepet játszott ebben a folyamatban.

Számos nemzetben léteznek adósságfék szabályok, mint például az Egyesült Államokban a Kongresszus "pay-as-you-go" elve, vagy az Európai Unión belül a Stabilitási és Növekedési Paktum hiánykorlátai. Ennek ellenére a politikai elit gyakran elkerüli, felfüggeszti vagy kijátssza ezeket a rendelkezéseket. A kiadások mérséklésére irányuló politikai akarat gyakran hiányzik: az Egyesült Államokban a két nagy párt lényegében mindig adócsökkentésekkel és újabb kiadásokkal próbálja megnyerni a választókat, míg Franciaországban már a legkisebb megszorítási lépés is tömeges demonstrációkhoz vezet. Párizs esetében különösen figyelemre méltó, hogy az utóbbi két évben öt kormányfő is megbukott a költségvetési reformok miatt.

Japánban a legújabb miniszterelnök ambiciózus fiskális politikát népszerűsít, még a világ legnagyobb adósságrátájának tükrében is. Ezzel szemben Nagy-Britanniában a kormány csupán felületi, kozmetikai jellegű intézkedésekkel igyekszik megnyugtatni a piacokat.

A felelőtlen költekezésre a piacok kezdenek reagálni. A hosszú lejáratú államkötvények hozama világszerte megugrott:

Sok jelentős gazdaságban a 10 éves kötvények hozama mostanra már meghaladta a 2024 elején tapasztalt szintet, amikor a központi bankok megkezdték az alapkamat mérséklését.

Ez arra utal, hogy a befektetők egyre inkább magasabb kockázati prémiumot várnak el az államadósság finanszírozásához, mivel kétségeik támadtak a jövőbeli fiskális fegyelem fenntartásával kapcsolatban. A befektetők számára a hosszú távú aggodalmak között nem is annyira az államcsőd a legnagyobb félelem (hiszen a fejlett országok esetében a tényleges nemfizetés továbbra is rendkívül ritka), hanem sokkal inkább az, hogy az eladósodott kormányok az inflációs politikához folyamodnak. A magas adósság ugyanis kedvezővé teheti a pénz elértéktelenítésének lehetőségét: az adósság nominális értékét nem szükséges csökkenteni, ha helyette a pénz értéke csökken, így a GDP-hez viszonyítva mérséklődik a teher.

A kötvénytulajdonosok azonban levonták a tanulságokat a múlt eseményeiből. A második világháború utáni időszakban számos ország alkalmazta ezt a módszert, hogy kezelje pénzügyi nehézségeit.

Ezért napjainkban a befektetők automatikusan magasabb hozamokat várnak el, amennyiben úgy érzékelik, hogy egy ország költségvetési politikája nem fenntartható, és hogy esetleg az inflációval próbálja majd rendezni adósságait a jövőben.

Érdekes módon a jelenlegi gazdasági helyzet nem is olyan kedvezőtlen az adósságcsökkentés szempontjából. A főbb fejlett országok közül egyik sem szenved recessziótól 2025-re, és a pandémia alatt felhalmozott adósságcsúcsok reálértékét a magas infláció némileg "megfogyasztotta".

Ráadásul számos országban a kamatok jelenleg is alacsonyabbak, mint a gazdasági növekedés sebessége.

Ez azt jelenti, hogy ha az elsődleges költségvetési egyenleg (azaz a kamatfizetésektől megtisztított egyenleg) nullszaldós lenne, akkor a GDP növekedése idővel magától lejjebb tornászná az adósságrátát. Az Economist számításai szerint a jelenlegi 5 éves piaci hozamok és az IMF növekedési előrejelzéseinek figyelembevételével a legtöbb fejlett ország akár kis elsődleges deficit mellett is stabilizálni tudná az adósságát a GDP arányában.

Másként fogalmazva: ha a teljes adósságállományt azonnal a mai kamatok mellett refinanszíroznák, sok országban csak kismértékű elsődleges többletre vagy enyhe hiányra volna szükség a status quo fenntartásához.

Például az Egyesült Királyságban a legnagyobb szükséges kiigazítás mindössze a GDP 0,3%-a lenne (elsődleges többlet formájában), hogy az adósságráta ne emelkedjen tovább - emlékeztetőül: Olaszország a '90-es években 3-6% közötti elsődleges többleteket ért el éveken át, amikor be akarta biztosítani az euróbevezetést megelőzően adósságának lefaragását.

A probléma az, hogy a legtöbb ország távol áll a nullszaldós elsődleges költségvetési egyenlegtől.

Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában a költségvetési deficit jelenlegi szintje körülbelül 5-7% között mozog, ami azt jelenti, hogy legalább 2-3%-pontnyi szigorításra lenne szükség az adósság növekedésének megfékezéséhez. Franciaország helyzete még súlyosabb, itt körülbelül 4%-pontos kiigazításra lenne szükség a fenntarthatóság érdekében. Európában egy másik aggasztó tényező, hogy az adóterhek már most is rendkívül magasak, így a további adóemelések kockázata, hogy komoly gazdasági problémákat generálhatnak. A G7 országok közül Kanada az egyetlen, amely alacsony adóssággal rendelkezik, és csak mérsékelt kiigazítások szükségesek, emellett az adóemelésekre is van lehetőség. Franciaország e három szempontból – magas adósság, jelentős hiány és már így is magas adók – különösen kedvezőtlen helyzetben van.

Mindezeken felül a jövőben jelentkező új kiadási hullámok is nehezítik a helyzetet. Az idősek számának emelkedése, a védelmi kiadások növelése és a klímaátállás finanszírozása egyaránt plusz terheket ró az államháztartásokra, ráadásul a kamatkörnyezet sem marad tartósan "olcsó".

A mai fejlett államokban a még meglévő államadósság jelentős hányada rendkívül alacsony, 2% alatti kamatozású kötvényekből tevődik össze. Ezek a papírok a nulla kamatos időszak örökségeként maradtak fenn, de ahogy korábban említettük, hamarosan újabb, magasabb kamatozású eszközökre fognak cserélődni.

Az Egyesült Államok vonatkozásában a GDP körülbelül 25%-ának megfelelő államadósság válik esedékessé 2025 és 2027 között. Amennyiben ezt az idei hozamok mellett újrafinanszírozzák, a várható átlagos kamatláb körülbelül 1,75-2 százalékponttal emelkedhet a meglévő portfólióhoz képest. Az IMF előrejelzései szerint pedig Európa fejlettebb gazdaságaiban 2050-re évente közel 6%-kal nőhetnek az államháztartásra nehezedő kiadási terhek, amelyek magukban foglalják a nyugdíjakat, az egészségügyi költségeket, a honvédelmet, a klímaváltozással kapcsolatos kiadásokat és a kamatköltségeket is.

Néhány ország esetében - például Magyarországon, az Egyesült Királyságban, Spanyolországban, Portugáliában vagy Svájcban - ez a többletteher a GDP 8%-át is meghaladhatja.

Bár az Egyesült Államok népessége fiatalosabb, a hosszú távú fiskális helyzet mégis aggasztó. A Penn Wharton Budget Model szerint ahhoz, hogy az amerikai államháztartás fenntartható legyen a jövőben, tartósan 15%-kal kellene növelni az adókat és csökkenteni a kiadásokat. Az ilyen drámai intézkedések azonban politikai szempontból szinte megvalósíthatatlanok a jelenlegi környezetben.

Az elöregedő népesség központi szerepet játszik abban, hogy miért olyan kihívást jelent az állami kiadások kordában tartása. A fejlett országokban az utóbbi évtizedek során drámai módon átalakult a költségvetési struktúra: az állami juttatások egyre jelentősebb hányada jut az idősebb generációkhoz.

1980 óta az OECD-tagállamokban a nyugdíjakra és az egészségügyi ellátásra szánt kiadások a bruttó hazai termék (GDP) körülbelül 5%-kal nőttek, míg az egyéb szociális támogatások növekedése ennek csupán a felét tette ki.

A jóléti állam ellenzői azt állítják, hogy az idősek – és az ő érdekeiket védelmező politikai képviselőik – a fiatal, aktív generációk kárára vívták ki maguknak a különféle juttatásokat. Ezt a jelenséget például a Franciaországból származó "Nicolas qui paie" mém is jól szemlélteti, amelyben a fiatal munkavállalók adóbevételeit a nyugdíjasok luxusutazásaira költik el.

A korkedvezmények kérdése sokkal összetettebb, mint csupán az idősek „önzése” körüli diskurzus. Az emberek napjainkban jelentősen hosszabb és egészségesebb életet élnek, mint korábban, így a demográfiai nyomás a gazdaságra nem feltétlenül olyan súlyos, ahogyan azt sokan vélik. Az idősebb generációk ma már aktívabbak és termékenyebbek, mint valaha voltak. A fejlett országokban 2000 óta a várható élettartam 78 évről 82 évre emelkedett, ami mellett a munkával töltött időszak is meghosszabbodott: a Goldman Sachs elemzői szerint az átlagos effektív munkában töltött életszakasz 34 évről 38 évre nőtt az ezredforduló óta. E fejlődés új perspektívákat nyit a munkavállalás és a nyugdíj kérdésében, kihívások elé állítva a hagyományos felfogásokat.

Ráadásul a mai idősek életerejük és fittségük tekintetében is előrébb járnak: egy 2022-ben 70 esztendős egyén kognitív és fizikai teljesítménye hasonló szintet képvisel, mint egy 2000-ben 53 éves emberé – derül ki az IMF által végzett kutatásból.

Soha nem tapasztaltunk még ennyire aktív és egészséges életkorú embereket a nyugdíjkorhatár küszöbén. Ez részben örömteli fejlemény, hiszen egyre több idős ember képes részt venni a munka világában. Globális szinten ez a jelenség, amelyet "egészséges öregedésnek" nevezünk, akár 0,4 százalékponttal is növelheti az éves GDP-növekedést a következő évtizedek során.

A problémát az okozza, hogy a politikai intézmények nem alkalmazkodnak a folyamatosan változó körülményekhez. Számos országban a nyugdíjkorhatárt csupán apró lépésekben emelik, így bár a munkavállalói életciklus meghosszabbodik, az emberek mégis egyre több időt töltenek nyugdíjas éveikben.

Jelenleg egy OECD-országban élő férfi átlagosan 18 évet, egy 22 évet él nyugdíjasként, és ez a szám várhatóan tovább nő.

Bár néhány reformterv megvalósult – például a skandináv országokban a nyugdíjkorhatár automatikus kiigazítása a várható élettartam függvényében –, ezek a lépések még mindig nem elegendőek a demográfiai változásokkal szemben. A nyugdíjak csökkentésére vagy a jogosultsági feltételek szigorítására irányuló próbálkozások szinte azonnal heves társadalmi ellenállásba ütköznek. Emlékezetes példa erre, hogy 2023-ban Franciaországban több mint egymillió ember vonult utcára, amikor a kormány a nyugdíjkorhatár 62-ről 64 évre emelését javasolta. A reformot végül csak rendkívüli elnöki intézkedésekkel tudták keresztülvinni.

A politikusok számára tehát nagyon nehéz hozzányúlni a jóléti állam időseknek kedvező elemeihez - és nem csak az idősek szavazatai miatt. A nyugdíjak és egészségügyi ellátások a fiatalabb generációk körében is népszerűek, hiszen egyrészt mindenkinek vannak nyugdíjas szerettei, másrészt a mai aktívak is bíznak benne, hogy idősen ők is részesülnek majd ezekben a juttatásokban. Egy 2024-es felmérés szerint az amerikai lakosság 80%-a ellenzi a társadalombiztosítási nyugdíjak bármiféle csökkentését, és a fiatalabb korosztályok támogatása alig marad el az idősekétől.

A politikai helyzet jelenlegi állása azt mutatja, hogy a kormányok hajlamosabbak az eladósodásra, mintsem hogy radikálisan megemeljék a munkavállalók adóterheit vagy visszafogják az idősek juttatásait.

Egyértelműen tükrözi ezt a munkavállalók adóterhelésének alakulása, hiszen a bérterhek az utóbbi két évtizedben nem tapasztaltak olyan drámai emelkedést, mint amekkora költségnövekedés végbement. Sőt, sok fejlett országban a munkát terhelő teljes adóék jelenlegi szintje alacsonyabb, mint 2000-ben volt – derül ki a Goldman Sachs nemrégiben hivatkozott tanulmányából. A jóléti kiadások és az adóbevételek közötti űr így értelemszerűen a növekvő adósság formájában jelentkezett.

Felmerül a kérdés, hogy vajon a gazdasági növekedés felgyorsítása képes-e kiszabadítani a fejlett világot az adósságcsapdából. Történelmünkben számos példát találunk arra, amikor egy ország "kinőtte" adósságait - leggyakrabban háborúk vagy válságok után, a gyors újjáépítés és a népességrobbanás időszakaiban. Gondoljunk csak a második világháború utáni Nyugat-Európára, vagy a dinamikusan fejlődő délkelet-ázsiai gazdaságokra, ahol a magas GDP-növekedés és a fiatal, bővülő népesség viszonylag fájdalommentesen segített csökkenteni a GDP-arányos adósságot.

Ma azonban a fejlett országok nem számíthatnak ilyen kedvező demográfiai és technológiai hullámra - a növekedés egyetlen lehetséges forrása a termelékenység ugrásszerű javulása lehetne, amit sokan a mesterséges intelligenciától (MI) várnak.

Egy alternatív megközelítést kínál a demográfiai átalakulás vagy a bevándorlás ösztönzése: a fiatal munkavállalók belépése a munkaerőpiacra kedvezően befolyásolhatja az eltartottsági rátát, és hozzájárulhat az adóbevételek növeléséhez. Bár rövid távon a migráció és a magasabb termelékenység valóban ígéretes megoldásnak tűnhet, a helyzet ennél sokkal összetettebb.

A bevándorlók is megöregszenek idővel, így a fiatal munkaerő-utánpótlás csak elhalasztja a társadalom elöregedését, de nem szünteti meg - hacsak folyamatosan növekvő létszámban nem érkeznek újabb és újabb migránsok.

Továbbá a befogadó országok infrastrukturális lehetőségei és politikai helyzete is jelentős korlátokat állítanak: a 2020-as években tapasztalt migrációs fellendülés számos nyugati államban ingatlanárak drámai emelkedéséhez és heves politikai vitákhoz vezetett.

A technológiai forradalom, különösen a mesterséges intelligencia térnyerése szintén kétélű fegyver fiskális szempontból. Egyes optimista vélemények szerint az AI által kiváltott termelékenység-növekedés felgyorsítja a GDP bővülését, ami adósság-leépítő hatású lehet.

Azonban a közgazdasági összefüggések arra intenek, hogy a magasabb növekedés együtt járhat magasabb kamatokkal.

Ha a gazdaság kilátásai javulnak, megnő a beruházási kedv és a hitelkereslet, ami felfelé nyomja a globális kamatszintet. Márpedig a fejlett országok integrált pénzügyi piacain az amerikai hozamok emelkedése Európában is érezteti hatását - az IMF friss becslése szerint egy 1 százalékpontos amerikai kamatemelkedés akár 0,9 százalékponttal is megemelheti a hosszú lejáratú európai kötvényhozamokat.

Előfordulhat, hogy az AI által dinamizált amerikai gazdaság egy magasabb kamatkörnyezetet "szállít" a világ más tájaira, beleértve azokat az országokat is, amelyek talán nem élvezik a technológiai fejlődés előnyeit.

Egyelőre tehát nem látszik más jövőkép: ha a jelenlegi trendek folytatódnak, a fejlett országok adósságterhei egyre fenntarthatatlanabbá válnak. A pénzpiacok türelme véges: nincs kőbe vésve egy konkrét adósságráta-küszöb, amely felett elkerülhetetlenül válság tör ki, de a bizalom megingása önbeteljesítő spirált indíthat.

Minél magasabb egy ország adóssága, annál sebezhetőbb a hangulatváltozásokra - a befektetők kisebb kétely esetén is könnyebben kezdenek "futni a pénzük után", azaz eladni az állampapírokat, ami a hozamok hirtelen felszökkenését okozza.

Ezzel a lépéssel az érintett kormány finanszírozása még inkább megdrágul, ami a hiány növekedését vonja maga után, és tovább rontja a hitelességet - ez a klasszikus adósságspirál, amely válság kialakulásához vezethet. Ilyen helyzetben a döntéshozóknak két nehéz választásuk van, mindkettő súlyos következményekkel jár:

Nyílt államcsőd esetén az adósságok átütemezésére vagy akár egy részének elengedésére kerülhet sor, ám ilyen drámai intézkedések a második világháború óta a fejlett országokban csak ritkán valósultak meg – a legutóbbi figyelemre méltó esetek közé tartozik Görögország és Ciprus a 2010-es években. Ezzel szemben a rejtett csőd, amely a "pénzrontás" formájában nyilvánul meg, a történelem során sokkal gyakoribb jelenség volt. Carmen Reinhart, a Harvard Egyetem professzora, és M. Belen Sbrancia, az IMF kutatója rámutattak, hogy 1945 és 1980 között a fejlett országokban az állampapírok reálkamatlábának fele negatív értéken állt, ami lehetővé tette a kormányok számára, hogy évente a GDP 1-5%-ának megfelelő adósságot "inflációval csökkentsenek". Például a második világháború után az Egyesült Királyság így tudta az adósság/GDP arányát egy évtized alatt kevesebb mint felére mérsékelni – a magas infláció csendesen elintézte azt, amit politikai szempontból nyíltan végrehajtani szinte lehetetlen lett volna.

A történelem tanulságai alapján a jelentős adósságleépítések általában nem csupán a szigorú költségvetési politikának köszönhetők.

A 19. században, amikor az aranyalap szigorú keretei uralták a pénzügyi világot, előfordultak olyan esetek, amelyek sikeresen megmutatták, hogy a költségvetési fegyelem hogyan képes átalakítani egy ország pénzügyi helyzetét. Például a Brit Birodalom a napóleoni háborúk utáni időszakban, kilenc évtizeden keresztül folytatott költségvetési többletekkel csodálatos módon csökkentette adósságát, amely az addigi 200%-os szintről 30%-ra mérséklődött. A modern időszakban is találkozhatunk hasonló sikertörténetekkel, mint például Kanada esetében, ahol az 1990-es évek végén a kormányok átfogó reformokkal sikeresen csökkentették az ország adósságát, így stabilizálva a gazdasági helyzetet.

A jellemző forgatókönyv inkább az, hogy a fejlett országok hasonlóan járnak el, mint Japán, és "ráülnek" adósságaikra, amíg a gazdasági növekedés, az infláció, vagy egy későbbi adósságrendezés nem csökkenti azok terhét.

Most, 2025 végén egyértelműen látható, hogy a politikai hajlandóság a szükséges kiigazításokra elenyésző – a választók széles köre inkább a költekezés fenntartására voksol, mintsem a fájdalmas megszorítások elfogadására. Ez a helyzet azonban azt is jelzi, hogy a fejlett világ adósságválsága már nem csupán egy távoli rémálom, hanem egy nagyon is reális veszély, amelynek kezelésére látszólag csak egy külső kényszer – a piacok fegyelmező hatása – képes rávilágítani az országok számára.