Mélyebb betekintést nyertünk a válogatott világába, mint amit valójában tapasztaltunk | M4 Sport
Sorozatban harmadik meccsén kapott ki a magyar labdarúgó-válogatott, ötödször maradt nyeretlen, ezek pedig ritkán látott sorozatok Marco Rossi vezetésével - mindkettő csupán másodszor fordul elő az elmúlt hét évben, de utóbbit finoman szólva is más közhangulat övezte, hiszen a közepére ékelt két Eb-döntetlent a csapat a franciákkal és a németekkel szemben. A svédek elleni 0-2 slágerlistájába sem a szokásos megamixet rakták be - a Nélküled és a meccsvégi Himnusz közé hamis szólam tolakodott: füttyszó. A Puskás Aréna szakmai jellegű bulijain nem szokták bejátszani.
Lehetséges, hogy nem érdemes túlzottan fókuszálni erre a helyzetre, de ne tagadjuk, hogy valami nincs rendben a válogatott körül. Most nem a taktikát, az erőnlétet vagy a szakmai szempontokat említem, hanem inkább a közhangulatot és a csapat megítélését. Ez a jelenség talán a magyar futballkultúra mélyebb rétegeire is kihatással van.
A válogatott az utóbbi években jelentős mértékben torzította a valóságérzetünket, és sajnos szinte az egész magyar közvélemény - élükön a véleményformálókkal és a médiával - belesétált ebbe a csapdába. A 2020-as évek kezdetén olyan kiemelkedő teljesítményt nyújtottunk, amelyet nehezen tudtunk reálisan értékelni, így nem meglepő, hogy amikor átléptünk a csúcspontról, a lejtmenet értelmezése is zűrzavaros lett. Bár a magyar válogatott rendkívül fontos része a hazai labdarúgásnak, és továbbra is az egyik legsikeresebb eleme, nem szabad összetéveszteni a korábbi sikereit a jelenlegi teljesítményével. Hiába ragyog a kirakat, ha a háttérben káosz uralkodik. A felszín felesleges szavakat ont, ha közben a mélyben csend honol.
A futball, akárcsak az élet, a finom részletek és árnyalatok találkozása a tendenciák értelmezésének tág terében. E nüanszok ütközései korábban számos alkalommal eredményeztek számunkra kedvező kölcsönhatásokat – kivéve talán a svédek ellen, ahol másként alakultak a dolgok. A kémia is, mint tudomány, nem csupán elméleti konstrukció: minél szélesebb perspektívából vizsgáljuk a jelenségeket, annál valósághűbb képet kapunk. A tendencia idővel felülkerekedik a nüanszok felett. A válogatott foci egyébként is a finom részletek híve, hiszen a felkészülési idő rendkívül korlátozott: évi ötven meccs helyett csupán tíz találkozóból kell kiindulni. Ezért elengedhetetlen, hogy szélesebb időtávot nézzünk, hogy a zavaró nüanszok helyett a valódi tendenciák körvonalazódjanak. Ám közben a határok elmosódnak, és előfordulhat, hogy egy világbajnoki kvalifikáció egyetlen apró nüanszrandevún múlik. A kijutás örömünnep és hatalmas siker, míg egy újabb kimaradás nemzeti gyásznapként él tovább a memóriafolyamban, totális kudarcként.
A válogatott teljesítménye az utóbbi években igazi meglepetéseket tartogatott, hiszen Anglia ellen négyes győzelmet arattak, és csoportgyőztesként vághattak neki az Európa-bajnokságnak. Mindeközben olyan taktikai és kulturális megújulásba kezdtek, amelyre a magyar futball történetében régóta nem volt példa. A 2020-as években különösen érdekes, hogy egy válogatott formálja a focidivatot, nem pedig valamelyik klubcsapat, hiszen ha visszatekintünk hetven-nyolcvan évvel ezelőttre, akkor érthetjük csak igazán, miért is vágyunk a szakmai fellendülésre és a futballkultúra újjáélesztésére. A válogatott stábja folyamatosan kísérletezik azzal, hogyan lehetne a hazai szokásokat, nyelvet és habitust a pályán is érvényesíteni. Ezt a folyamatot ügyesen vegyítik a jelenlegi játékoskerettel és Marco Rossi futballfilozófiájával, és az eredményesség még a háttérben lapul. Bár a három ponttal megspékelt sikersorozat könnyedén elcsábíthatja a szurkolókat, nem szabad elfelejteni, hogy ha a papírforma szerint a törökök és a svédek már a mieink számára szabják a zakót, akkor a projekt hitelessége komoly kérdések elé nézhet. A felmerülő aggodalmak zavarosak: vajon a pesszimizmusunk a magyar válogatottnak vagy a magyar futball egészének szól?
A helyzet biztató jelei már felsejlenek, hiszen az infrastruktúra adott, de amíg a Pécsi Ármin-szintű értékesítések csupán cseppek maradnak a tengerben, addig a hazai iparági termelés messze elmarad a szerb, horvát, osztrák vagy cseh szinttől. Ne feledjük, hogy az NB I transzferszaldója a régióban egyedüliként negatív, és a válogatott teljesítményét sem lehet reálisan elvárni, főként nem úgy, hogy csatár nélkül próbálja megverni a svédeket. Persze, a győzelem nem lehetetlen, ha a körülmények kedvezően alakulnak, de Marco Rossi is a saját hátországából gazdálkodik; néha kihozza belőle a legtöbbet, máskor viszont nem. Az önértékelés ebben a helyzetben megtévesztő lehet: hiába fejlődsz saját magadhoz képest, az ellenfelek ereje folyamatosan ott lebeg a háttérben – a magyar válogatott esetében hajlamosak vagyunk ezt figyelmen kívül hagyni. Ha csak a svédeket nézzük: Gyökeres, Isak és Kulusevski hiányában is erősebb kerettel érkeztek, míg nálunk a vékony kispad, a csatárhiány és a Szoboszlai-függőség újra és újra felszínre kerül, ami egyszerre mennyiségi és minőségi problémát jelent. A csapatkapitánytól sem várhatunk olyan teljesítményt, mint amit Liverpoolban nyújt, hiszen itt nem tíz világklasszis veszi körül. Az ellenfelek is jól tudják, mennyire meghatározó szerepe van a nemzeti csapat játékában, és a maguk módján próbálják kikapcsolni: például a svédek egy hihetetlenül furcsa megoldással egy belső védőjüket küldték Szoboszlai nyakára a labdakihozatalunkkor.
A magyar válogatottba többet gondolunk bele, mint ami valójában. Egyrészt szakmai, másrészt kulturális, egzisztenciális értelmében. Éppen ezért felesleges és káros a nemzeti csapatot egymagában, a teljes kontextus nélkül gazdasági, közéleti viták tárgyává tenni, marketingeszközként felhasználni. Az elmúlt öt-hat évet nézve a tendencia kezd helyre billenni, s lehet, hogy a nüanszok állása most épp rémisztő, hovatovább a stábnak dolga van csapatvédekezéssel, erőnléttel, épp ez a kurzus hozta ki a rendelkezésére álló anyagból a legtöbbet, elérte, hogy még a hullámvölgyben is pozitívan álljunk a csapathoz, s mivel Rossi-mester szerződése még öt évig érvényes, nem nagyon tehetünk mást, mint várunk egy következő valóságferdítést, amit ezúttal már igyekszünk annak is diagnosztizálni.
