Szülők és gyermekkori élmények a pszichoterápiás folyamatban: a hangsúly a megértésen van, nem a vádaskodáson.

A pszichoterápia világában szinte elkerülhetetlen, hogy visszatekintsünk a gyerekkorra és a szülő-gyerek kapcsolatra. Ezért a szülőkben gyakran felmerül a kérdés, amikor felnőtt gyermekük terápiás útra lép: "Felelősségre fog engem vonni?", "Hibáztam valamit a nevelés során?", "Milyen szemszögből tekint a saját gyerekkorára?", "Valóban a gyerekkori tapasztalatok mögött kell keresni a problémák gyökerét?". Az ilyen gondolatok és aggodalmak kapcsán Kovács Szilágyi Zsuzsa pszichoterapeutával, aki a haladó sématerápia szakértője, próbáltuk megérteni a szülők dilemmáit és a terapeuta válaszait.

A szakértő hangsúlyozta, hogy a terápia során szinte lehetetlen elkerülni a gyerekkorral való foglalkozást, hiszen ez az időszak kulcsszerepet játszik a személyiség formálódásában. A gyermekkori élmények, valamint a szüleinkkel való viszonyunk mind-mind olyan alapköveket raknak le, amelyekre felnőttkorunkban is építkezünk. Az, ahogyan a családi környezetben tapasztalatokat szerzünk, mélyen befolyásolja jövőbeli kapcsolatainkat és önmagunkról alkotott képünket.

Gyakran előfordul, hogy a terápiás folyamat során egyesek kifejezetten kérik, hogy ne foglalkozzanak gyermekkori élményeikkel. Azonban a tapasztalat azt mutatja, hogy ez a tendencia éppen a legnehezebb pillanatokban jelentkezik, amikor a múlt fájdalmas eseményeivel, traumáival való szembenézés szükségessége merül fel. Ilyenkor a résztvevők sokszor a gyermekkori negatív tapasztalataik elől menekülnek.

A gyerekkor felfedezése rendkívül fontos, hiszen ebben az időszakban dől el, hogy a személyiségünk hogyan formálódik. A pszichoterapeuta hangsúlyozta, hogy az alapvető érzelmi szükségletek kielégítése kulcsszerepet játszik ebben a folyamatban.

A gyermek fejlődésének alapkövei a biztonság, a stabilitás, a gondoskodás és az elfogadás. A kötődés egy olyan mély kapcsolat, amely akkor születik meg, amikor a kicsi megtapasztalja a feltétel nélküli szeretetet és a törődést. Fontos, hogy a szülők és gondozók folyamatosan figyeljenek rá, megértsék igényeit és érzéseit. Ugyanakkor a kisgyerek számára elengedhetetlen, hogy teret kapjon az önállóságra, hogy bátran felfedezhesse a világot, és saját tapasztalataival gazdagodjon.

A gyermeknek elengedhetetlenül szüksége van arra, hogy megtapasztalja a spontán cselekvés szabadságát, és hogy szabadon, önfeledten játszhasson, távol a túl szigorú korlátoktól. A szülő szerepe kulcsfontosságú: időt kell biztosítania a szórakozásra és a játékra, olyan tevékenységekre, amelyek örömet okoznak, és lehetővé teszik a kreativitás kibontakozását. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy reális határokat is kell felállítani. Fontos, hogy a gyermek megtanulja az önkontrollt, hogy képes legyen kezelni impulzusait és vágyait, valamint hogy el tudja fogadni a kudarcokat, hiszen ezek a tapasztalatok is hozzájárulnak a fejlődéséhez.

Kovács Szilágyi Zsuzsa hangsúlyozta, hogy a szülők feladata az, hogy bölcsen egyensúlyozzanak a gyerekek kényeztetése és a túlzott irányítás között.

A pszichoterapeuta kiemelte, hogy a személyiségünk alakulása, valamint felnőttkori boldogulásunk nem csupán a szülői hatásoktól függ. Szerepet játszhatnak ebben a nagyszülők, tanárok, és minden olyan autoritás, akivel a gyerek szorosabb kapcsolatban áll, és akivel jelentős időt tölt el. Még egy jól működő családi háttér esetén is sérülhetnek a gyerek érzelmi igényei, amennyiben például egy túlságosan szigorú vagy kritikus nagyszülő, edző vagy pedagógus befolyásolja őt.

Ha az alapvető érzelmi igények kielégülnek, akkor valószínű, hogy az illető kiegyensúlyozott, mentálisan és lelkileg is egészséges felnőtté fejlődik – összegzett a pszichológus.

A múltunk felfedezése és egy új jövő víziójának megformálása valóban kihívásokkal teli utazás, emelte ki Kovács Szilágyi Zsuzsa. Kiemelte, hogy amikor visszatekintünk életünk korábbi eseményeire, az segíthet feltárni döntéseink mögött rejlő okokat és a nehézségeink gyökerét.

Az ezzel kapcsolatos esetleges kellemetlen érzések teljesen normális érzelmi válaszok. Az önismeret, amely a szülők által okozott lelki sebek feldolgozását jelenti, egyfajta belső munkát igényel, de hosszú távon újjászületést hozhat: hozzájárulhat egy egészséges felnőtt identitás kialakulásához. A felnőtt felelőssége, hogy észrevegye, ha erős negatív élmények, traumák, bántalmazás, alkoholizmus vagy betegség voltak jelen a családjában. Ilyen esetekben érdemes szakember segítségét kérni, hiszen a saját szülői szerepe is sok fájdalmat és hibás működési mintát felszínre hozhat.

Sokszor előfordul, hogy a szülővé válás időszakában keresik fel a terapeutát, és így fogalmaznak: "Nem értem, eddig minden flottul ment, de amióta megszületett a gyermekem, mintha teljesen megváltoztam volna." Ezért fontos, hogy azok, akik úgy érzik, gyerekkorukból származó feldolgozandó élményekkel küzdenek, akár megelőző jelleggel is, csoportos vagy egyéni terápiás keretek között mélyebb önismeretre tegyenek szert.

Bruno Bettelheim "Az elég jó szülő" című művében hangsúlyozza, hogy a célunk nem az, hogy hibátlan szülők legyünk, hiszen senki sem tévedhetetlen. A lényeg az, hogy a gyermek alapvető érzelmi szükségletei kielégüljenek. Ha ezt sikerül elérnünk, akkor már egy erős alapot teremtettünk a fejlődésükhöz.

Gyakran tapasztalható, hogy a felnőttek bűntudatot éreznek, amikor a terápia során negatív élményeket osztanak meg szüleikkel kapcsolatban. Ezt a jelenséget lojalitás-konfliktusnak nevezzük, ahogy Kovács Szilágyi Zsuzsa is megfogalmazta. Sokan inkább elkerülik ezt a témát, és hajlamosak azt mondani: "Minden rendben volt a gyerekkoromban. Nagyon jó szüleim voltak." Ez a védekező reakció gyakran a mélyebb érzelmi feszültségektől való félelemről árulkodik.

Ilyenkor valóban felmerül a kérdés: "Milyen gyermek vagyok én a szüleim számára, akik a saját határaik között mindent megtettek értem, miközben én a hátuk mögött 'kibeszélem' őket?"

A hangsúly nem a "kibeszélésen" van, hanem a megértés mélyebb szintjén: fontos, hogy tudatosítsuk, hogyan formálja szüleink viselkedése a felnőttkorunkat – fejtette ki a terapeuta.

Azt kell megértenünk, hogy a problémáink gyerekkorban gyökereznek, a sérülékenységünk nagymértékben függ attól, hogy az érzelmi szükségleteink a gyerekkorban hogyan töltődtek be. Például ha valakit gyerekként bántalmaztak, nehezen száll ki vagy nem is száll ki egy bántalmazó kapcsolatból, hiszen az "természetesnek, otthonosnak, ismerősnek" tűnik számára.

A szülők felelőssége nem mindig olyan egyértelmű, különösen, ha szóba kerülnek a toxikus vagy bántalmazó magatartásformák. A terápia keretein belül gyakran hangsúlyozzák, hogy a szülők a saját tapasztalataik és tudásuk korlátai között cselekedtek. Azok a szülők, akik szándékosan bántalmazzák gyermekeiket, maguk is mélyen sérültek, hiszen életük során ők is sok fájdalmat, traumát és negatív hatást éltek át. A terápia célja nem csupán az, hogy megértsük ezt a dinamikát, hanem hogy feltárjuk, mi állhat a szülők viselkedésének hátterében, így segítve a gyógyulást és a megértést mindkét fél számára.

A terápia során gyakran megfigyelhető egy jelentős változás, amikor a felnőtt felismeri, hogy szülei - édesanyja vagy édesapja - túlságosan kritikus vagy büntető magatartása mögött a saját gyermekkori sérüléseik állnak. Ezt a fontos összefüggést emelte ki Kovács Szilágyi Zsuzsa.

Arra a kérdésre, hogy érdemes-e szembesíteni a szülőket a tévedéseikkel, a szakértő nemmel válaszolt. Kifejtette, az egészséges konfrontáció akkor történhet meg, ha a felnőtt gyermek és az idősödő szülő felnőtt módban tud viszonyulni egymáshoz.

Ha a felnőtt hazamegy a terápiáról és "kipakol" a szüleinek, hogy hibáztatok, bántottatok, elhanyagoltatok, az nem viszi előre a kapcsolatot, inkább mélyíti a fájdalmat, növeli a távolságot, véli a szakértő. Előfordul, hogy ha a felek elég érettek, elsimíthatók a konfliktusok, de az esetek többségében a szembesítés inkább vezet feszültséghez, mint feloldozásához.

Amikor a konfrontáció elkerülhetetlenné válik, sokszor a szülőben a tehetetlenség érzése teret hódít. A múlt eseményein már nem tud változtatni, ami védekezésre vagy akár visszatámadásra ösztönözheti. Ilyen helyzetekben újabb sebek keletkezhetnek, megerősítve a gyerekkorban megélt negatív érzések validálását: úgy érezhetjük, hogy nem kapunk megértést, támadások célpontjává válunk, és érzéseink nem találják meg a megfelelő visszhangot.

A terápia során leginkább az erősségekre fektetik a hangsúlyt, a kapcsolódási pontokat megkeresésére biztatnak, melyek mentén fenntartható a szülő-gyerek kapcsolat.

A terápia során nem szoktak konkrét tanácsokat adni, azonban fontos szerepet kap a szembesítés kérdése, és az, hogy valóban szükséges-e a konfrontáció. Az elvárás gyakran az, hogy a szülő elismerje a hibáit, esetleg bocsánatot kérjen, mondván: "Igazad van, sajnálom!" – de ez a helyzet ritkán valósul meg. Az érzéseink megerősítése és validálása más módon is elérhető, például a partnerünktől vagy más kapcsolati szálakból, hangsúlyozta a szakértő.