Popély Gyula: A felvidéki politika forgatagában – 1989-2000. Számadás önreflexióval A felvidéki politikai táj változásainak és kihívásainak mélyreható elemzése, amely a 1989 és 2000 közötti időszakot öleli fel, nem csupán események sorozataként, hanem eg
Dr. Popély Gyula, a neves történész és egyetemi tanár, az utóbbi évtizedekben folyamatosan gazdagítja az olvasók könyvespolcát egyre terjedelmesebb műveivel. Hat kötetben dolgozta fel a felvidéki magyarság sorsát 1914 és 1945 között, és a hírek szerint már a hetedik kötet is kész, csupán a nyomdai munkálatokra várakozik.
A karácsony előtti időszakban debütáló legfrissebb alkotás egyedi módon "történelem" címszó alatt fut, ám valójában a szerző saját, személyes történetének lenyomata. A műfaja nehezen körülhatárolható, hiszen egy izgalmakkal teli, bő évtizedet (1989-2000) ölel fel, amely Popély Gyula életének sokszínűségét és gyakran Don Quijote-i harcait tárja elénk. Ez a magánkrónika lehetőséget ad arra, hogy mélyebben beleássuk magunkat a szerző tapasztalataiba és küzdelmeibe, így egy egészen különleges perspektívát nyújt a közelmúlt történéseiről.
Az elején szeretném hangsúlyozni, hogy a több mint 800 oldal terjedelmű szöveg nem csupán egy folyamatos történet, hanem inkább egy színes mozaik, mely kronológiai rendben tárja elénk az eseményeket. A szerző emlékezetét naplóbejegyzések segítik, amelyek kulcsfontosságú társadalmi, politikai vagy családi események kapcsán születtek. Emellett bőségesen merít korabeli újságcikkekből és interjúkból is, melyeket pontos dátumokkal lát el, így ezek a források értékesek lehetnek a korszak kutatói számára. Külön figyelmet szentel a sajtómunkások kritikájának, különösképpen Tóth Mihály, az Új Szó „vezércikkírója” munkásságának, akit gyakran ostoroz, mivel véleménye szerint ő rendszerint alaptalan vádakkal támadta őt.
Popély a „Bevezető gondolatok” című eligazításában, amelyet megelőz egy alaposan kidolgozott, majdnem tízoldalas tartalomjegyzék, világosan összefoglalja, mire számíthat az olvasó.
Tömör összegzés, de a további 800 oldal ennél sokkal beszédesebb és érdekfeszítőbb és egyben elgondolkodtató is. Popély persze nyugodtan oda írhatta volna azt is, hogy ez egy nagyon őszinte könyv, amelyben szinte fejezetenként szórja fejére a hamut, másrészt vezető felvidéki magyar politikusainkról is nagyon kritikusan fogalmaz időnként, legyen szó Duray Miklósról, Duka-Zólyomi Árpádról vagy akár Janics Kálmánról, de Bugár Bélát és Csáky Pált sem kíméli.
Az 1989-es rendszerváltástól elsősorban azt remélte, hogy az illegálisan működő Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságban végzett munkájának lesz nyilvános folytatása, amelyet elsősorban politikusként, parlamenti képviselőként képzelt el. Az 1989-ben elsőként megalakult felvidéki magyar politikai tömörülés, a Független Magyar Kezdeményezés és az időközben az USA-ból hazatért Duray Miklós közreműködésével végül kooptált képviselőként bekerült a prágai Szövetségi Gyűlésbe, jóllehet előtte még felcsillant az a lehetőség is, hogy az éppen megalakult új szlovák kormányban miniszterelnök-helyettes legyen. Akkor azt nem vállalta, később viszont már őt nem vállalták egykori elvbarátai. Prágában ugyanis Duray Miklóssal, Sidó Zoltánnal és Vitéz Erikával beterjesztették a leendő magyar egyetem tervezetét, amelynek jóváhagyása akkoriban persze teljesen reménytelen volt, ráadásul az FMK akkori képviselői is leszavazták, ezért Popély végérvényesen megharagudott, meg később a magát Magyar Polgári Párttá átnevező csapatra is. A könyv további részében, ha szóba kerülnek, szinte állandó eposzi jelzőként a "felvidéki magyar érdekek elárulói" megnevezéssel illeti őket.
Jelen volt az Együttélés megalakulásánál, ám már kezdetben is aggályosnak tartotta, hogy a szervezet nemcsak a magyar közösség problémáira összpontosít, hanem a szlovákiai és csehországi nemzetiségek ügyét is magára vállalja. Utólagosan nyilvánvalóvá vált, hogy a csehországi lengyeleken kívül senki nem értékelte igazán ezt a gesztust. Az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (MKDM) együttműködését is kritikával szemlélte, különösen az MKDM néhány vezetőjét tartotta kétségesnek. Amikor az MKDM négy prágai képviselőjét "kizárták" a frakcióból (ahol csupán Bugár Béla, a későbbi pártelnök maradt), úgy érezte, elérkezett az idő egy új politikai erő létrehozására: így született meg a Magyar Néppárt (MN). E párt célja az volt, hogy motorja legyen egy egységes, kizárólag a magyar érdekeket képviselő politikai mozgalomnak, és ebben az MKDM korábbi képviselőitől várt erőteljes támogatást.
Röviden összefoglalva: a Magyar Néppárt sorsa semmiképp nem volt sikertörténet és ennek egyrészt ő maga volt az oka, másrészt az, hogy az Együttélés nem támogatta igazán őt. Ahogy írja is, Duray Miklós magánbeszélgetéseik során buzdította őt, majd nyilvánosan nem lépett fel az érdekében és ezt igazából sosem tudta neki megbocsátani. Az MN lényegében abból a 25-30 emberből állt, akik általában passzív követői voltak Popély egyre reménytelenebb erőfeszítéseinek, sőt akadtak, akik puccsot is terveztek ellene. Végül mégis sor került az Együttélés és az MN fúziójára, de Popély a kezdetektől fogva érezte, hogy ő csak az ötödik kerék a szekérben és a többi magyar tömörülésnek púp a hátán.
A pozsonyi Duna utcai Magyar Gimnáziumban folytatott igazgatói munka "mozaikjai" rendkívül tanulságos képet festenek a kihívásokkal teli időszakról. Az, hogy Popély Gyula önmagát meggyőzve vállalta ezt a felelősségteljes pozíciót, már önmagában is árulkodik a lelkiismeretéről és a helyzet nehézségéről. Politikai, tudományos és családi kötelességei között próbált egyensúlyt találni, miközben sorozatos kudarcok és támadások nehezítették a helyzetét. Azt is nehéz volt elképzelni, hogy egy ilyen nagy presztízsű intézményt szinte ellenszélben kell irányítania. A helyettesek kiválasztása már önmagában is bonyolult feladatnak bizonyult, és nem mindig hozta meg a kívánt eredményt. Ekkor még súlyosbította a helyzetet az SNS-es Eva Slavkovská által irányított oktatási tárca, amely a kétnyelvű bizonyítványok bevezetésével próbálta megalázni a magyar közösséget. Popély Gyula ebben a harcban szinte egyedül maradt, és végül ennek következményeként távoznia kellett a pozíciójából. Amikor 1998-ban a Magyar Koalíció Pártja is csatlakozott a Dzurinda vezette szlovák kormányhoz, joggal remélte, hogy a meghurcolt magyar tanárok, köztük Agócs Béla, igazságot kapnak. A várakozás azonban csalódást hozott, hiszen úgy tűnt, hogy az új iskolavezetők, akik Slavkovská és Vladimír Mečiar irányítása alatt működtek, nem akarták az MKP-t a hatalom ellen fordítani. Ez a helyzet tovább súlyosbította a már amúgy is nehéz körülmények között dolgozó tanárok sorsát.
A kötet záró fejezeteiben többször felbukkan az a téma, hogy miként találta meg a kapcsolatot a magyarországi "hazafias erőkkel", különös figyelmet szentelve a Csurka István által vezetett Magyar Igazság és Élet Pártjának. Eközben oktatói karrierje a Károli Gáspár Egyetemen egyre sikeresebbé vált. E folyamatot a közismert Deus ex machina (Isteni beavatkozás) fogalmával jellemzi, s valóban, úgy tűnik, hogy ez egyfajta "boldog befejezése" lett a mögötte álló viharos évtizednek.
