Oroszország fejlődése a "rejtőzködő" birodalom státuszáig - Beszélgetés Sz. Bíró Zoltánnal (1. rész)

vannak-e elszakadási törekvések Oroszország jelenlegi területén belül.

Az orosz történelemben a "birodalmiság" fogalma a 16. század közepére, pontosabban I. Iván (Iván a Félelmetes) uralkodására tehető. Az 1547-es koronázásával Oroszország először vette fel a "cár" címet, amely a bizánci császári hagyományokra épült, és ezzel egy új politikai identitás kezdődött. A birodalom kiterjesztése és a területi egység megteremtése érdekében I. Iván számos háborút folytatott, ezzel megalapozva az orosz birodalom későbbi fejlődését. További mérföldkőnek számít Péter cár reformja a 18. század elején, aki modernizálta az államot és a hadsereget, valamint Nyugat-Európa felé nyitott, így Oroszország valóban birodalommá vált a nemzetközi színtéren. Ezen időszakban a birodalmi tudatosság és a terjeszkedés politikai szempontból is meghatározóvá vált, tehát a "birodalmiság" kifejezés eltérő jelentéseket nyerhet az orosz történelem különböző időszakaiban.

1721-ben I. Péter hivatalosan birodalommá nyilvánította Oroszországot, ám a birodalmi jelleg valójában már jóval korábban, IV. Rettegett Iván uralkodása alatt kezdődött. E fogalom alatt azt a politikai struktúrát értem, amely különböző etnikai és vallási közösségeket egyesít egy központi hatalom alatt. Ez a folyamat már a 16. század közepén megkezdődött a Moszkvai Nagyfejedelemség keretein belül.

Két fontos dátumra érdemes hivatkozni: 1552-re, a Kazanyi Kánság és 1556-ra, az Asztrahányi Kánság, vagyis az Aranyhorda két utódkánságának a legyőzésére. Ekkortól indul el az a bő 150 éves időszak, amit a nagy, óriási ütemben történő területszerzések időszakának lehet tekinteni. A 17. század végére már a Csendes-óceánnál vannak. A 18. század második felében, II. Katalin alatt már Alaszkára is átlépnek.

Ez mind keleti terjeszkedés. Mi a helyzet a nyugati iránnyal?

A keleti irányú gyarapodás kiegészül, részben párhuzamosan, részben azt követően a déli, illetve a nyugati irányú területszerzéssel. I. Péter idején szerzik meg a mai Észtország és Lettország területét. A 18. század utolsó harmadában, párhuzamosan a lengyel területek többszöri felosztásával, Litvánia is orosz felügyelet alá kerül.

Az utolsó jelentős eseményként a negyedik lengyel felosztás emelkedik ki, amely a napóleoni háborúk befejeződésével hozta el a lengyel földek újabb részének Orosz Birodalomhoz csatolását. Ezen időszakban, 1812-ben, a bukaresti béke keretein belül Oroszország megszerzi a mai Moldova területét, amely a történeti Besszarábia néven ismert. Két évvel ezt megelőzően, a napóleoni konfliktusok során, Finnországot is elcsatolják a Svéd Királyságtól, ezzel újabb változásokra kényszerítve a térség politikai térképét.

A déli irány kapcsán elsősorban a Kaukázus jut az eszünkbe.

Az expanzió folyamata rendkívül érdekes módon zajlik, mivel a Kaukázus déli területe, ahol napjaink grúz, örmény és azeri népei élnek, már a 18-19. század fordulóján az Orosz Birodalom irányítása alá kerül. Ezzel szemben a hegyvidék északi része csak egy hosszan elhúzódó konfliktus végén, 1864-ben csatlakozik Szentpétervár fennhatósága alá. Az északi oldalon élők – az ortodox oszétok kivételével – kis létszámú, de annál harciasabb, szunnita közösségekhez tartoznak, akik rendíthetetlenül ellenállnak az orosz hódításoknak.

Jellemző, hogy amikor II. Katalin idején elérik a Kaukázus északi részét, ott a terjeszkedő birodalom egy erődvárost alapít. Ez nem más, mint a térségben ma is fontos szerepet betöltő Vlagyikavkaz, ami egyébként beszélő név: "urald a Kaukázust". Ugyanez a Vlagyivosztok is: "urald a keletet". Ezek tipikus erődvárosi elnevezések.

Az orosz városok fejlődése lényegesen eltér a nyugat- vagy közép-európai mintáktól. Ezek a települések általában katonai vagy adminisztratív funkciókat szolgálnak, és nem kapcsolódnak hozzájuk olyan jogi következmények, amelyek a nyugati világban megszokottak. Például az ott élők előjogai és szabadságuk nem élveznek olyan védelmet, mint amit a nyugati fejlesztések során tapasztalhatunk.

Oroszország legnagyobb területe a 19. század végén, egészen pontosan 1890 körül volt, amikor a birodalom határai Keleten elérték az Óceánt, míg Nyugaton a Balti-tengerig, Délkeleten pedig a Csendes-óceánig terjedtek. Ekkor Oroszország a világ legnagyobb területű országa volt, számos különböző népcsoporttal és kultúrával, amelyek a hatalmas kiterjedésű földrajzi területen éltek. Az ország határait számos háború, diplomáciai tárgyalás és gyarmatosítás formálta, ami hozzájárult a birodalom elképesztő sokszínűségéhez.

1864-ben, amikor a Kaukázus északi oldalának megszerzése befejeződik, a birodalom határai soha nem nyúlnak el ilyen szélesre: összesen 24 millió négyzetkilométert foglal magában. Ez a hatalmas terület azonban mindössze három évig marad az övé, hiszen 1867-ben Alaszkát eladják. A későbbi közép-ázsiai expanzió nem tudja pótolni azt az értékes észak-amerikai területet, amelyet ezzel a lépéssel elveszítenek.

Amit a mai napig mélyen sajnálnak...

Biztos így volt, különösen a Brezsnyev-korszakban, hiszen oda nagyon jól lehetett volna a múlt század hetvenes éveiben SS-20-as közepes hatótávolságú rakétákat telepíteni...

Alaszkát eladták, miután a krími háború olyan mértékben megrázta az orosz államkasszát, hogy kétségbeesett lépésre kényszerültek. Ha ez a fordulópont nem következik be, lehet, hogy később sor került volna hasonló döntésre, hiszen ennek a távoli területnek az adminisztrálása - a birodalmi struktúrák keretein belül való megtartása - óriási terhet jelentett az orosz költségvetés számára. Így tehát érthető volt, hogy a lemondás a fennhatóságról egyre inkább racionális választásnak tűnt.

Egyébként nem ez volt az egyetlen példa, amikor az Orosz Birodalom korábban megszerzett területekről önszántából visszavonult. A mai Kína északnyugati része, Hszincsiang tartomány, ahol az ujgurok élnek, egy rövid ideig, a 19. század utolsó negyedében a közép-ázsiai orosz terjeszkedés nyomán átmenetileg orosz ellenőrzés alá kerül, de onnan is visszavonultak, mert a terület megtartása túlságosan költségesnek bizonyult.

Az utolsó jelentős területszerzési időszak, amelyet a putyini történetírás nem szívesen idéz, 1939 és 1941 között zajlott. Ekkor, a Molotov-Ribbentrop-paktum titkos záradéka alapján, a Szovjetunió hozzájutott a két világháború közötti Lengyelország területének 51%-ához, valamint a három balti államhoz. Finnország területeire is kiterjesztette befolyását, és arra kényszerítette a román hatóságokat, hogy vonuljanak ki a történelmi Besszarábiából. Ez a folyamat több mint 400 ezer négyzetkilométernyi terület növekedését eredményezte 1941. június 22-ig, a Szovjetunió német támadásáig.

Milyen történelmi eszközöket alkalmazott a cári orosz állam a nem orosz népek irányításában? Vannak-e olyan módszerek vagy stratégiák, amelyek a birodalom fennállása alatt állandónak számítottak?

Természetesen! Az orosz nyelv elterjedése jelentős szerepet játszott, különböző mértékben, de mindenképpen kulcsfontosságú eszközként szolgált.

Amikor a központi hatalom kiterjesztette politikai befolyását, olyan intézményeket alakított ki, mint például a koronahatóságok, amelyekben jellemzően orosz állampolgárok dolgoztak. A szovjet korszakban ez a helyzet némileg módosult, mivel minden tagköztársaságnak saját kommunista pártja volt, kivéve az oroszokat, és ezeket a pártokat a helyi központi bizottságok irányították, amelyek élén általában az adott etnikai közösség tagja állt. A helyettesek viszont szinte mindig oroszok voltak, és az állambiztonsági szervek, mint az NKVD vagy a KGB vezetői is orosz származásúak voltak. Ez azt jelenti, hogy azokon a területeken, ahol az ellenőrzés és a gyors reagálás kulcsfontosságú, a vezető pozíciókat szinte mindig oroszok töltötték be.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy az ukránok, a balti németek, a grúzok vagy az örmények számára ne lett volna lehetőség a birodalmi érvényesülésre. Ezt sem az orosz birodalmi időszakra, sem a szovjet évek alatt nem lehet egyértelműen kijelenteni. Természetesen nem minden etnikai közösség esetében volt ez így. Például az azeriek, akiket a 20. század elején hegyi tatárokként emlegettek, csupán nagyon ritka alkalmak során érhették el a birodalmi karriert, mivel síita muszlim vallásúak voltak. A szovjet évek alatt azonban az etnikai és vallási tényezők szerepe háttérbe szorult, és ez alól a zsidóság időnként kivételt képezett.

Mindezek ellenére nem tartom helyénvalónak azt állítani, hogy a birodalmi periféria ellenőrzése - legyen szó akár 1917 előtti, akár utáni időszakról - csupán elnyomás, félelemkeltés és nyílt erőszak által valósult meg. Bár ezek az eszközök gyakran domináltak, mégsem voltak egyedülállóak.

A birodalmak történetében a társadalmi és kulturális sokszínűség kezelése mindig is kihívást jelentett, és minden korszakban más-más megközelítéseket alkalmaztak. Például a Római Birodalomban, különösen a Kr. u. 1. században, a helyi kultúrák integrálása és elismerése volt a jellemző. A rómaiak politikai és gazdasági okokból hajlamosak voltak tolerálni a helyi vallásokat és szokásokat, ami lehetővé tette, hogy a birodalom különböző népei megőrizzék identitásukat. Az ilyen megközelítés hozzájárult a birodalom stabilitásához és gazdasági virágzásához. Egy másik példa a Brit Birodalom, amely a 19. században a gyarmati területeken igyekezett a helyi kultúrák és hagyományok beépítésére a közigazgatásába. A brit gyarmati hatóságok gyakran alkalmaztak helyi vezetőket, hogy támogassák a helyi közösségeket, és így csökkentsék a feszültségeket. Ugyanakkor a gyarmatosítók gyakran próbálták a saját kultúrájukat is elterjeszteni, ami konfliktusokhoz vezetett. Ezek a példák jól mutatják, hogy a birodalmak hogyan igyekeztek kezelni a társadalmi és kulturális sokszínűséget különböző időszakokban, és hogy a megközelítések sokszor a politikai és gazdasági érdekek függvényében változtak.

A 19. század Oroszországában nagyon világosan az alattvaló három típusát különböztetik meg. Vannak a "természetes alattvalók", aztán az "idegenek", "inorogyecek", vagyis azok, akiket civilizációs okokból nem tudnak integrálni. Rájuk a birodalom általános szabályait nem tudják kiterjeszteni, ezért más normák vonatkoztak rájuk. Ezen a csoporton belül a kor jogi irodalma két alcsoportot különböztet meg: "keleti" és "nyugati" idegenekre osztja őket.

Előbbiek közé a sztyeppei kisnépeket, illetve a birodalom központjától keletre, délkeletre, főként Szibériában élő kis etnikai közösségek többségét sorolták. A "keleti" idegenek esetében nem egyszerűen felekezeti, hanem civilizációs különbségről volt szó, vagyis ahhoz, hogy "természetes alattvalókká" váljanak, nem volt elég az ortodox hitre való áttérés. Ezzel szemben a "nyugati idegennek" számító zsidók, ha kikeresztelkedtek, és áttértek az ortodoxiára, akkor eo ipso "természetes alattvalóvá" váltak. De ha ugyanezt megtette például egy kis sztyeppei nép képviselője, ő ettől még nem vált ilyenné, mert úgy érezték: civilizatorikusan nincs azoknak a képességeknek a birtokában, melyek lehetővé tennék, hogy ugyanazokat a szabályokat kövesse, mint a birodalom többi alattvalója.

A harmadik kategóriába a Finn Nagyhercegség területén élők tartoztak. Ott ugyanis számos olyan törvény volt hatályban és olyan intézmények működtek (a svéd uralom idejéből megörökölt és hatályban tartott alkotmány, a Szenátus és a Szejm alkotta kétkamarás parlament, saját költségvetés, 1860-tól saját pénznem, a márka, sőt 1878 és 1901 között még saját hadsereggel is rendelkezett a Nagyhercegség), amik a birodalom többi részén ismeretlenek voltak.

Vizsgáljuk meg alaposabban az állami erőszak fogalmát! Viktor Bocsarov antropológus éleslátással hasonlította össze a felvilágosodás utáni nyugati politikai kultúrát az orosz hagyományokkal. Megállapította, hogy az orosz politikai diskurzus alapvető eleme az erőszak használata. Ezzel összefüggésben Andrzej Nowak lengyel történész egy figyelemre méltó idézetet osztott meg, amelyben I. Miklós 1833-ban Paszkevicsnek írta: a lengyeleket erőszakkal, akaratuk ellenére kell boldoggá tenni. Ez a megközelítés rávilágít arra, hogy a hatalom gyakorlása sokszor a kényszer és az erőszak eszközeit igényli, különösen a történelmi kontextusokban, ahol az elnyomás és az uralom fenntartása alapvetően meghatározta a politikai viszonyokat.

A felvilágosodás volt az első jelentős nyugati szellemi irányzat, amely eljutott Oroszország területére, ám ez a hatás inkább passzív, receptív módon valósult meg. Ennek az időszaknak egy különösen lényeges aspektusa, amely ritkán kerül szóba, az az újfajta gondolkodásmód megjelenése, amely szerint az uralkodók és a politikai hatalom birtokosai felelősek a politikai közösség egészének jólétéért. Ezt az eszmét II. Katalin is magáénak vallotta, és számos lépést tett annak érdekében, hogy elősegítse a társadalom közös boldogulását. Ugyanakkor nem nézte jó szemmel, ha független, autonóm társadalmi csoportok próbálták érvényesíteni érdekeiket e cél érdekében. Ez a különbség jelentőségteljes a felvilágosodás oroszországi értelmezésében.

Nyugaton elismerik, hogy a társadalom jólétének előmozdítása nem csupán a hatalmon lévők privilégiuma. Bár a vezetők szerepe kétségtelenül lényeges, az nem lehet kizárólagos. Ezzel szemben II. Katalin és utódai azt vallották, hogy a közjólét elősegítése kizárólag az ő felelősségük. E tekintetben másoknak nincs is szerepük; sem egyesületek, sem klubok, sem pedig bármilyen autonóm társadalmi kezdeményezés nem játszhat szerepet.

Ez arra világít rá, hogy az orosz monarchia és annak környezete a felvilágosodás több eszméjét átvette, de gyakran csak felszínesen, vagyis nem teljes mértékben. Az oroszországi felvilágosodás, ha rendelkezett is saját, eredeti gondolatokkal, ezek inkább a jogok és a szabadság korlátozására összpontosítottak, semmint azok kiterjesztésére.

A felvilágosodás korát követően, körülbelül 60-70 évvel, az 1848-as forradalmak hullámai új irányokat mutattak a nyugati politikai gondolkodás számára. Ekkor a hatalmon lévők rájöttek, hogy sokkal előnyösebb a kompromisszumok keresése, mint az erőszakos megoldásokra támaszkodni. A hatalom szempontjából sem célszerű, ha a politikai közösség élete az erőszakra és a félelemre épül. Sokkal inkább kifizetődő, ha a hatalom birtokosai figyelembe veszik az alsóbb rétegek igényeit. Amennyiben erre nem hajlandók, csak újabb forradalmi mozgalmakat generálnak. Ezzel szemben Oroszországban 1848-ban nem történt forradalom, így e fontos felismerés ott nem nyert teret.

A lényegét tekintve, milyen további eltérések figyelhetők meg az orosz társadalom fejlődésében a korábbi időszakokhoz képest?

A hűbériség és az ahhoz kapcsolódó politikai gyakorlat sosem alakult ki olyan formában, mint Nyugaton. Ott, amikor egy vazallus hűséget esküdött a hűbérúrnak, az eskütétel nem csupán egy rituális aktus volt, hanem a köztük lévő valós egyenlőtlenség átformálásának eszköze is. Az esküt tevő, aki térdre ereszkedett, egyfajta alárendeltséget mutatott, de az esküt fogadó hűbérúr ezt a gesztust követően felemelte, ezzel szimbolikusan is kifejezve, hogy az esküvel jogi értelemben egyenlő félként tekintenek egymásra. Ez a pillanat nem csupán a hűség nyomatékosításáról szólt, hanem egy új, kölcsönös elköteleződés születéséről is.

Esküt ugyan a bojárok is tettek az orosz uralkodónak, de az utóbbinak soha nem jutott eszébe, hogy az esküt tevőt magához emelje, s ezzel kifejezze, hogy az eskütétel után mindkettőjükre a megállapodásukban rögzítettek vonatkoznak, vagyis nem egyoldalú kötelezettségvállalás született.

Nyugaton, noha a hűbérúr és a vazallus helyzetei jelentősen eltértek egymástól, egyikük sem volt teljes mértékben kiszolgáltatva a másiknak. Ennek egyik oka az volt, hogy a hűségesküt nem csupán a hűbérúr, hanem a vazallus is felmondhatta. Ezt a jelenséget diffidációnak nevezték. Ez a jogi hagyomány azon az elgondoláson alapult, hogy a hűbéri szerződést a feudális felsőbbség is jogtalanul megsértheti. Ezzel szemben az orosz fejlődés során hasonló koncepciók teljesen ismeretlenek voltak.

A nyugati szabadságeszmének hasonlóan nagyon fontos forrásra, hogy a középkori nyugati ember legitim módon két hatalom - a spirituális/egyházi és a temporális/világi - uralma alatt él, amelyek kölcsönösen legitimnek tekintették egymást. Na most ott, ahol két értékrend van meg legitim módon, ott a kritikai öntudat is sokkal természetesebb módon alakul ki, mint ott, ahol ez a két hatalmiság nincs.

Az orosz fejlődésben egyfajta szimbiózisban él a világi és az egyházi hatalom. Ahol eme két hatalom elválaszthatatlan egymástól, ott a kritikai készség olyan természetes módon, mint ahogyan Nyugaton létrejött, nem tud kialakulni.

A hűbéri eskü kérdése kapcsán érdemes megvizsgálni, hogy Nyugaton, ahol az eskütétel kölcsönös kötelezettségek vállalásával járt, hogyan alakult ki a független bíróságok iránti igény. A feudális rendszerben a hűbérúr és a vazallus közötti kölcsönös kötelezettségek nyomán, jogvita esetén természetes módon merül fel az igény egy olyan intézmény iránt, amely pártatlanul képes döntéseket hozni. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi státusz nem határozza meg, kinek van igaza a vitás helyzetekben. Ezzel szemben Oroszországban a független bíróságok kialakulásának folyamata eltérő irányt vett. A jogegyenlőség eszménye csupán az 1864-es bírósági reform eredményeként lépett életbe, de a falvakban élő egykori jobbágyok életét nem a jogi egyenlőség formális keretei határozták meg. Sokkal inkább a mélyen gyökerező szokásjog játszott kulcsszerepet, amely a társadalmi dinamikát és a mindennapi életet irányította. Az igazságszolgáltatás átfogó reformja tehát nem tudta maradéktalanul érvényesíteni a jogegyenlőséget a valós életben.

Eddig főleg a cári orosz birodalmiságról beszéltünk, ami 1917-ben megszűnt. De mi történt a birodalommal? Több politológus - például Mark Beissinger - is értekezik arról, hogy a Szovjetunió volt az első olyan "új típusú" birodalom, amely bizonyos módon "elrejtette" önnön természetét. A kérdésnek a jelenben is van tétje, mert mintha a putyini Oroszország is erre játszana: hogy tulajdonképpen nem birodalom.

Igen, merthogy Moszkva hivatalos retorikája tagadja, hogy Oroszország kolonizációs háborút folytat Ukrajna ellen. Furcsa is lenne, ha ezt bevallaná. De enélkül is jól látszik, hogy a már több mint három éve folyó háborúnak mi is a tényleges célja.

Ami pedig a szovjet állammodellt illeti, valóban, van némi rejtőzködő jellege. Ez a korai szovjet fejlődés egyik legfontosabb, Lenin és Sztálin között kibontakozó vitájára vezethető vissza. Sztálin úgy gondolta, hogy a születőben lévő szovjet államnak ugyan széleskörű autonómiákat kell biztosítania a nemzetiségi területeknek, de eközben nem szabad feladni a központosított hatalom eszméjét. Lenin viszont arra a következtetése jutott - amit ugyan nem mondott ki, de valószínűleg mégiscsak arra gondolhatott -, hogy a polgárháború és annak véres tapasztalatai olyan államkeret kialakítását követelik meg, amelyből formálisan hiányzik a szigorú centralizáltság, az egyközpontú birodalom reparálásának szándéka, helyette olyan föderatív szerkezetet kellene kialakítani, amely a lehető legkevésbé emlékeztet az egykori Orosz Birodalomra. Ez a szerkezet a szövetségi államot alkotó szovjet köztársaságoknak formálisan nagyfokú szabadságot biztosítana, benne a kiválás jogával.

Ez a tétel nem csupán a Szovjetunió megalapításának 1922-es dokumentumában található, hanem az 1936-os sztálini és az 1977-es brezsnyevi alkotmányban is megmaradt. Ez azt jelentette, hogy a Szovjetuniót alkotó szövetségi köztársaságoknak alkotmányos joguk volt arra, hogy szabadon kilépjenek az államalakulatból. E jog gyakorlása nem okozott problémát, amíg a tagköztársaságokat ugyanannak a pártnak a tagjai vezették. Csak akkor vált ez a jog vitássá, amikor Gorbacsov idején a "birodalmi abroncs" szorítása elkezdett lazulni. A demokratizálódás folyamatával párhuzamosan egyre több régióban merült fel a Moszkvától való eltávolodás és elszakadás igénye. E folyamat élharcosai a balti köztársaságok voltak, amelyek 1991 szeptemberében - nem sokkal a Gorbacsov ellen irányuló puccskísérlet után - elnyerték függetlenségüket. Így még azelőtt távoztak a Szovjetunióból, hogy az hivatalosan felbomlott volna.

Úgy vélem, hogy a "rejtőzködés" kérdése alapvetően a 1920-as évek korai vitáira vezethető vissza. Lenin pragmatikusabb megközelítése abban mutatkozott meg, hogy felismerte: ha a pártja politikai szövetségeseket kíván szerezni, és el kívánja kerülni a hajdani birodalom perifériáján élő népek provokálását, akkor a puszta erőszak nem elegendő. Olyan alternatívát kellett kínálnia, amely nem csupán az oroszok számára lenne vonzó, hanem szélesebb körben is elnyerné a támogatást.

A szovjet föderatív államkeretben tehát benne van a "rejtőzködés" mozzanata is. Ez az államkeret formálisan azt sugallta, hogy az azt alkotó tagköztársaságoknak nagyfokú szabadságot biztosít, miközben a valóság egészen más volt. Putyin ezért állíthatja azt - egyébként nem is teljesen alaptalanul -, hogy Lenin gyakorlatilag "aknákat" helyezett a Szovjetunió alá, s csak idő kérdése volt, hogy mikor robbannak fel.

Ha tovább lépünk ezen a ponton: mennyire "rejtőzködő" a jelenlegi orosz hatalmi struktúra?

Itt inkább "retorikai rejtőzködésről" beszélhetünk. Ebben a mostani háborús periódusban a globális Dél megnyerésének egyik fontos retorikai fordulata orosz részről az, hogy a Nyugattal szemben "mi" a dekolonizáció pártján vagyunk - miközben Oroszország lényegében egy kolonizáló háborút folytat. Tehát az orosz propaganda úgy próbálja megnyerni a globális Dél országait, hogy folyamatosan arra emlékezteti őket: nem mi voltunk azok, akik gyarmatosítottunk és megaláztunk benneteket, hanem a "politikai Nyugat" államai.

Ez a fajta "retorikai elrejtőzés" látszólag számos szempontból hatékonyan működik.

A múltbéli sérelmek hatása rendkívül erős, különösen nem egy afrikai vagy délkelet-ázsiai országban. Ezen túlmenően a rejtőzködés megnyilvánulásai más területeken is észlelhetők. Oroszországot nemcsak a köznyelvben, hanem az alkotmányban is egy másik névvel illetik: Oroszországi Föderáció.

Tehát az állam elnevezése is utal a föderatív jellegére. Ennek ellenére Moszkva nem habozik, hogy minden autonómia-növelési kísérlet mögött szecessziós törekvéseket sejtve, határozott lépéseket tegyen ezzel szemben.

Etnikailag Oroszország egyébként sokkal egyneműbb, mint a Szovjetunió volt. Annak lakossága 1991 végén, a felbomláskor etnikailag úgy nézett ki, hogy a lakosság durván fele volt orosz, a másik felét kismillió különböző más etnikai csoport tette ki. Most megközelítőleg 81% az oroszok aránya, és a fennmaradó részen osztozik több mint 190 nemzetiség. Közülük még a legnagyobb, a tatár közösség lélekszáma sem éri el az 5 milliót, ami az összlakosság alig 3,6%-ának felel meg. Ha ránézünk Oroszország etnikai térképére, akkor azt látjuk, hogy kiválásra legfeljebb az Észak-Kaukázusban lenne esély, de Moszkva nagyon ügyel arra, hogy ott se legyen.

Ez továbbra is igaz?

Nem meglepő, hogy a csecsenek, akik körülbelül 1,7 millióan vannak, szinte mindent megkapnak Oroszországtól. Ők a harmadik legnagyobb nemzetiség az országban. Ha valaki rákérdez, hol található Európa legmagasabb épülete, nyugodtan válaszolhatunk, hogy Csecsenföldön. De mi a helyzet Európa legnagyobb mecsetjével? Az Groznijban található. Hihetetlen, hogy Oroszország milyen mértékben hajlandó támogatni a lojalitás megőrzése érdekében.

A számuk alapján elvileg a tatárok lehetnének a legnagyobb kihívók, de ha ránézünk a térképre, akkor látjuk, hogy a területük ott van a Volga partján, Oroszország közepén. Nehéz elképzelni egy oroszországi tatár San Marinót... De hogy ez még véletlenül se történjen meg, úgy két éve radikálisan átszabták a tatár alkotmányt, s jogilag mindenféle akadályt gördítettek bármiféle szecessziós mozgás elé.