A nevedet úgy emlegetném, mint egy csillagot az égen, ragyogó fénnyel, ami mindenkit lenyűgöz.
Véget ért Klaus Iohannis államfő politikai ámokfutása - pedig egy héttel ezelőtt még lassítani sem akart, miközben a kereszteződést már rég elérte. Most azonban saját magát mentette fel a szolgálat alól. A halálsápadtan, megtörten elmondott történelmi beszéde nem a vezeklésről szólt. Az a gerinc már rég megroppant. A "haza mindenek előtt" retorikai csavar ugyan benne volt az elköszönő szép üzeneteben, a néhány évvel ezelőtti lelkes drukkerei mégis kajánul "auf wiederseheneznek" meg "ionopotoznak". Az ellenzék szélsőjobbos felén folyik a szájaskodás, a szalonképesebb felén pedig a fanyalgás, hogy ennek a manővernek korábban kellett volna megtörténnie. Érthető, hogy az államfő bukását élmény nézni. Rászolgált erre és nem csak azzal, hogy december 6-án az alkotmánybíróság döntését megelőlegezve bejelentette: addig marad a Cotroceni-palotában, amíg megválasztják az utódját. A sokszor hallgató és halogató mandátumzáró elnök számlájára írható a populista pártok erősödése, a szuverenista pólus vitorlájából meg sem próbálta kifogni a szelet, mi több, nem egyszer szolgáltatott számukra muníciót. Számunkra, erdélyi magyarok számára pedig a szervilitása relatívvá vált a 2020. április 29-én gúnyos magyarsággal kezdődő televíziós beszédével, amelyben Erdély kiárusításával vádolta a szociáldemokratákat.
Arról már kevesebb szó esik, hogy mi lesz most, a tündérmesék és a kormánybuktatás következik típusú hibbantságok sorozatán kívül. Mert bár Klaus Iohannis hathatósan hozzájárult ahhoz, hogy a Messiásnak tartott, marhaságokat beszélő félőrült népszerűvé váljon, egyáltalán nem biztos az, hogy a mostani távozása csak jót fog hozni. Félő, hogy Iohannis (le)lépése nem jelenti egy korszak végét is. Ő kiszállt, de a politikai játszma minden bizonnyal folytatódik, a feszültség szintet lép: the show must go on - csak Klaus Iohannis (jött, maradt és) ment.
Nyilvánvaló, hogy a dolgok alakulhatnának másképp is. Ilie Bolojan, mint ügyvivő államelnök, az elkövetkező hetek során lehetőséget kap arra, hogy megtegye azt, amit Klaus Iohannis az utóbbi időben került: tisztázni az államfőválasztás felfüggesztésének hátterét, és nyilvánosságra hozni azokat a dokumentumokat, amelyek alapján az alkotmánybíróság döntött. Az alkotmánybíróság nem nyomozószerv, de a Legfelsőbb Védelmi Tanács elnökeként az államfő betekintést nyerhet azokba a titkos műveletekbe, amelyek a dokumentumok megfogalmazásához vezettek. Még van idő arra, hogy felfedjék a valóságot, hiszen az átláthatóság kulcsfontosságú lehet a jövő politikai stabilitása szempontjából. A bizonyítékok bemutatása helyreállíthatná a polgárok bizalmát az állami intézmények iránt, és mérsékelhetné a szélsőséges pártok előretörését. Ehhez azonban szükség van valódi szándékra, bátorságra, és egy erős elköteleződésre az ország sorsa iránt. Iohannisban, aki a kabátcsapkodás, a luxusvillák, a golfozás és az egzotikus utazások világát részesítette előnyben, ez a bátorság hiányzott. Így hát a választópolgárok, akik a politikán kívüli megközelítésétől várták a változást, valószínűleg egy gőgös, kicsinyes, hatalomhoz való görcsös ragaszkodással megáldott államfő emlékét őrzik majd. A politikatudomány pedig külön fejezetet szentelhet neki a "hogyan válj politikai hullává az államfői székben" témakörében.
A kérdés nem csupán az, hogy Klaus Iohannis államfőnek december 22-e után is helyénvaló-e a Cotroceni-palotában tartózkodnia – hiszen az Alkotmány szövegével nem ütközik –, hanem sokkal inkább az, hogy megkésett döntése vajon elegendő sebtapasz lehet-e a demokráciát ért sebekre, hogy elkerülje a végzetes lefolyást. Továbbá, felmerül a kérdés, hogy az elhalasztott döntések mennyire gyengítették el az államfői tisztség hitelességét és pozícióját.
A legnagyobb hibája eltörpül amellett, hogy az elmúlt egy évtized során nem tudta teljesíteni azokat az államfői kötelezettségeket, amelyekkel a választók megbízták. Klaus Iohannis méltóságteljesen távozhatott volna, ha képes lett volna világosan indokolni, miért is törölték tavaly decemberben az államfőválasztási folyamatot, és ha konkrét bizonyítékokat mutatott volna be, amelyek alapján meghozta ezt a döntést. A február 10-i bejelentésével egyidőben ezt is meg kellett volna tennie, hiszen államférfiként elvárható lett volna, hogy prioritásként kezelje az ország jelenét és jövőjét. Lehetett volna hős, de ismételten csak azt bizonyította, hogy számára a privilégiumok megőrzése minden másnál fontosabb. A lemondásával olyan kiváltságokat tartott meg, amelyeket államfőként felfüggesztett vagy elveszített volna. Most egy olyan államfővel lettünk "szegényebbek", aki az utolsó másfél hónapban nem teljesítette az Alkotmány által rábízott feladatokat; úgy tűnik, mintha egy durcás gyerek bezárkózott volna a játszószobájába. December 21-e óta, a második mandátuma hivatalos végével csupán a karácsonyi és újévi kötelező posztjait láthatjuk a Facebook-oldalán, valamint a hétfői "elköszönését", amelyet ő maga az ország érdekeinek szolgálataként értelmez.
Valóban, jelenléte olyan súlyként nehezedett Crin Antonescu köré, amely tovább nehezítette az Európa-párti jelölt mozgásterét. Ugyanakkor elengedhetetlen, hogy a koalíció, ha túl akarja élni a nehéz időszakokat, minden lehetséges módon bizonyítsa, hogy tanult a tavaly novemberi eseményekből. Fontos észben tartani, hogy a halogatott döntések hogyan kapcsolódnak a kormánykoalíció által meghatározott választási ütemtervhez – miután már kijelölték az időpontot, egy korábbi lemondás lehetősége felmerült, hiszen Crin Antonescu jelölése sem volt véglegesen eldöntve. Klaus Iohannis úgy lépett vissza, hogy az utolsó pillanatban még megpróbálta megmenteni hazáját attól, hogy teljesen nevetségessé váljon. A hazai közvélemény szemében azonban már így is azzá vált, bár a politikai tájékon ez nem jelent sokat – golfpályákon és szafari utakon még mindig kedvére élhet, legfeljebb első osztályú repülőgépen, nem pedig luxusjáraton. Egy dolog biztos: Klaus Iohannis számára nem a vezeklés ideje jött el.
