A Hold túloldalának rejtélye az, hogy mindig ugyanazt az arcát fordítja felénk. Ez a jelenség a "szinkron forgás" eredménye, ami azt jelenti, hogy a Hold forgási ideje és a Föld körüli keringési ideje megegyezik. Ennek következtében a Hold egy adott felül

Igen, a telefonunk valóban figyel minket, de nem vagyunk teljesen védtelenek.
Képzeletbeli űrhajónk hosszú és kalandos utazás után ismét a Naprendszer belső vidékei felé fordul - abba az irányba, ahonnan indultunk. Magunk mögött hagyjuk a Triton bizarr, visszafelé keringő világát, a Titan metántavait, az Enceladus és az Europa életet rejtő óceánjait és az Io tüzes poklát. Elképesztő idegen tájakat jártunk be, de most ideje hazatérni. Mielőtt azonban végleg földet érnénk, meglátogatjuk azt az égi szomszédunkat, amely évezredek óta kíséri az emberiség történetét, amelyhez a szerelmesek sóhajtoznak, amely a költőket és tudósokat egyaránt megihleti, és amelynek poros felszínén az emberiség megtette első, bizonytalan lépéseit egy idegen világon. Ez a Hold.
Az Index legfrissebb cikksorozatában a Naprendszer bolygóinak lenyűgöző világát követően most a legérdekesebb holdakat fedezzük fel, hogy a lehető legizgalmasabb és legszórakoztatóbb módon mutathassuk be őket. A világegyetem tele van csodákkal és titkokkal, amelyeket érdemes felfedezni. Korábbi írásainkban részletesen megvizsgáltuk a Jupiter négy legnagyobb holdját, alaposan körüljártuk a Szaturnusz impozáns Titánját és Enceladusát, sőt, arra is fényt derítettünk, miért kering a Neptunusz körül a Triton, ellentétes irányban a többi holdhoz képest. Azonban egy rendkívül jelentős égitest eddig figyelmen kívül maradt az utazásunk során, melynek felfedezése most már elkerülhetetlen.
Az eddig bemutatott, távoli és egzotikus világok után a Hold talán unalmasnak és eseménytelennek tűnhet. Nincsenek aktív vulkánjai, metánfolyói, vagy az űrbe lövellő gejzírjei. Mégis, a Föld és az emberiség számára a Nap után ez a második legfontosabb égitest. A Hold nem csupán egy éjszakai díszlet, hanem egy erőszakos kataklizma gyermeke, bolygónk éghajlatának nélkülözhetetlen stabilizátora, az óceánok dagályának mozgatórugója, és a kozmikus ambícióink legfőbb szimbóluma és ugródeszkája. Ideje, hogy a Naprendszer csodáitól feltöltődve új szemmel nézzünk rá hűséges kísérőnkre, és megértsük, miért is olyan különleges.
A Hold születésének története egy kozmikus katasztrófa árnyékában bontakozik ki. A legelterjedtebb elmélet, az óriási becsapódás hipotézis, azt sugallja, hogy a Hold a Földdel való hatalmas ütközés nyomán jött létre. Körülbelül 4,5 milliárd évvel ezelőtt, a Naprendszer formálódásának korai szakaszában, egy Mars méretű protoplanéta, a Theia, nekihasította magát a még forró és olvadt Földnek. Az ütközés mértéke elképzelhetetlen volt; a Theia és a Föld köpenyének nagy része elpárolgott, ezzel egy szédítően forró, kőzetgőzből és törmelékből álló gyűrűt alkotva a Föld köré. Ez a törmelékgyűrű csupán néhány száz vagy ezer éven belül, a gravitációs hatások révén, egyesült egyetlen égitestté, így született meg a Hold, a Föld éjszakai kísérője.
Ez az elmélet magyarázatot ad a Hold számos furcsaságára. Például arra, hogy miért olyan a Hold kőzetanyagának összetétele, mint a Föld köpenyéé, és hogy miért rendelkezik ennek ellenére arányaiban sokkal kisebb vasmaggal - a Theia vasmagja ugyanis beleolvadt a Föld magjába. Az Apollo-missziók által hazahozott holdkőzetek elemzése szintén ezt az erőszakos keletkezést támasztja alá, a Hold tehát szó szerint a Föld egy darabjából született, egy kozmikus baleset gyermekeként.
A Hold mozgása szoros összhangban áll a Földdel: a tengelyforgása és a keringése egybeesik, így körülbelül 27,3 nap alatt tesz meg egy teljes kört. Ennek következtében mindig ugyanazt az oldalát fordítja felénk. Ezért beszélhetünk a Hold „közeli” és „távoli” oldaláról, vagyis a híres „sötét oldalról”, amely elnevezés azonban kissé félrevezető, hiszen a távoli oldalt is éri a napfény, csupán mi a Földről nem láthatjuk. Azonban nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy a két oldal között jelentős különbségek feszülnek. A Föld irányába néző oldalon hatalmas, sötét, sima területek dominálnak, melyeket holdtengernek nevezünk. Az ókori csillagászok sokáig azt hitték, hogy ezek valódi tengerek, de a tudomány fejlődésével kiderült, hogy valójában óriási, ősi becsapódási medencék, amelyeket évmilliárdokkal ezelőtt feltörő bazaltláva tölthetett ki.
Ezzel szemben a tőlünk elzárt oldal egy sokkal ősibb, rögösebb világot rejt. Szinte teljesen hiányoznak róla a nagy lávasíkságok, helyette sűrűn borítják a becsapódási kráterek. A holdkéreg ráadásul itt vastagabb is, mint a Földhöz közelebb eső oldalon. A két oldal közötti különbség oka valószínűleg a Föld gravitációs hatása. A Hold keletkezése után a Föld vonzereje a közeli oldalon vékonyabbá és forróbbá tette a kérget, így a nagy becsapódások után a magma könnyebben a felszínre tudott törni.
A Hold jelenléte alapvetően határozza meg a földi élet feltételeit. Nélküle a bolygónk egy teljesen más, valószínűleg barátságtalanabb hely lenne, és még az is benne van a pakliban, hogy az élet sem úgy festene, ahogy azt ma ismerjük. Mint ismeretes, a Föld forgástengelye nagyjából 23,5 fokos szögben dől a keringési síkjához képest - ennek köszönhetjük az évszakok váltakozását - a Hold hatalmas gravitációs ereje viszont stabilizálja ezt. Nélküle a Föld imbolyogna, mint egy búgócsiga, a dőlésszöge pedig kaotikusan változna tízezer évek alatt,
A Hold nem csupán égi kísérőnk, hanem a víz irányítója is. Gravitációs hatása formálja az óceánok dagályait és apályait, ami elengedhetetlen a part menti ökoszisztémák egészségéhez. Néhány tudományos elmélet szerint az árapályzónákban létrejövő apró tavacskák olyan környezetet teremtettek, ahol az élet első molekulái kibontakozhattak. Ezen kívül a Hold szerepe a Föld forgási sebességének csökkentésében is jelentős: a Naprendszer hajnalán a Föld napja mindössze 6-8 órás volt. Ha a Hold nem lenne, a Föld valószínűleg sokkal gyorsabban forogna a tengelye körül, és ezzel megváltozna az élet dinamikája is.
A legfontosabb tény azonban, hogy a Hold az egyetlen idegen égitest, amelyen ember járt. Az '60-as és '70-es évek Apollo-programja az emberiség egyik legnagyobb technikai és felfedező teljesítménye volt. 1969 és 1972 között 12 űrhajós sétált a felszínén, tudományos műszereket telepítve és 382 kilogrammnyi holdkőzetet gyűjtve. Ők a következők voltak:
Több mint fél évszázadnyi csend után az emberiség újra a Holdra való visszatérés küszöbén áll. A NASA Artemis-programja elérkezettnek látja az időt, hogy tartós emberi jelenlétet alakítson ki égi szomszédunkon. A küldetések középpontjában a Hold déli pólusa áll, ahol a Földtől távol eső, örök árnyékban lévő kráterek mélyén jelentős mennyiségű vízjég rejtőzhet. Ez a vízjég nem csupán ivóvíz és lélegezhető oxigén forrása lehet a jövő asztronautái számára, hanem rakétahajtó anyag (hidrogén és oxigén) előállítására is alkalmas. Az Artemis-program hosszú távú terve, hogy a Holdat technológiai tesztpályaként és ugródeszkaként használjuk a Mars emberes felfedezéséhez. A program több egymásra épülő küldetésből áll, az első fázis már sikeresen lezajlott: az Artemis I keretében az SLS (Space Launch System) rakéta sikeresen pályára állította az Orion űrhajót, amely megkerülte a Holdat, messzebb jutott, mint valaha, majd biztonságosan visszatért a Földre. Ez a mérföldkő új fejezetet nyitott az űrkutatás történetében, és megerősítette elkötelezettségünket a felfedezés iránt.
Az Artemis II küldetése 2026 első felében startolhat, és ez lesz a program első olyan missziója, amelyben legénység is részt vesz. Négy bátor űrhajós fogja megkerülni a Holdat az Orion űrhajó fedélzetén, azonban nem terveznek leszállást; visszatérnek a Földre, akárcsak az előző küldetés során. Érdekesség, hogy amennyiben a küldetés sikerrel zárul, ez lesz az első alkalom több mint öt évtizede, hogy emberek ilyen közelségbe kerülnek a Holdhoz. A program végső állomása az Artemis III lesz, amely várhatóan 2027 közepén valósul meg. Ez a mérföldkő jelentős lépést jelent, hiszen az emberek valóban visszatérnek a Hold felszínére, és a tervek szerint a legénység egyik tagja valószínűleg nő lesz, bár a pontos csapat még nem került kiválasztásra.
Kozmikus utazásunk ezzel a végéhez ért. A Naprendszer legkülönbözőbb holdjait bejárva láthattuk, hogy ezek nem csupán élettelen kősziklák, hanem dinamikus, összetett világok, amelyek a Naprendszer múltjának titkait és talán a jövőnk kulcsát is rejtik. Az életet rejthető Europától, a tüzes Ión és a vizes Enceladuson át egészen a Földet védelmező, hűséges Holdig, minden egyes kísérő egyedi történetet mesél el, amelyekről hamarosan még többet fogunk tudni. Most azonban képzeletbeli űrhajónk pihenőpályára áll, hogy felkészüljön egy jövőbeli, újabb utazásra.