Majuli, Asszám szívében található, a világ legnagyobb folyami szigete, amely lenyűgöző természeti szépségével és gazdag kulturális örökségével vonzza a látogatókat. Az Brahmaputra folyó ölelésében fekvő sziget a hagyományos asszámi életforma és a hindu ku

A Hét Testvér államaiban az utak rövidek, de az utazások hosszúra nyúlnak. Zakhama, a nagalandi bázisunk, mindössze 215 kilométerre fekszik Jorhattól, Asszám következő célpontjától. Az utazásunk két napot vett igénybe. Igaz, hogy egyetlen nap alatt is elérhettük volna a célt, de mi nem siettünk. Megengedtük magunknak, hogy megálljunk Mokokchungban, az ao törzs kulturális központjában. A megállónk talán felesleges időpazarlásnak tűnt, hiszen egy kaotikus település fogadott minket, ahol az egyik külvárosban arra figyeltünk fel, hogy az egzotikus helyeken valójában nem az ott élők, hanem a látogatók a különlegesek. Egy erkélyről egy öt-hat éves kislány bámult ránk, előkapva mobiltelefonját, hogy lefényképezzen minket. Rámosolyogtam, és integettünk egymásnak. De nem csak ez az élmény maradt meg bennünk a gyerekekkel kapcsolatban. Elrejtett falvakban olykor megtapasztaltuk, hogy a kicsik rémülten menekültek el előlünk, szüleik védelmét keresve. Vajon a fehér ember ördögi figura az indiai mesékben?

Asszám története mélyen gyökerezik a hindu eposzok, a Mahábhárata és a Rámájana világában, hiszen ezek már több mint 2500 éve említik a térséget. A megbízható irodalmi források viszont meglehetősen szűkösek, de az kétségtelen, hogy a terület 1228-tól kezdve 600 éven át a buddhista Ahom-dinasztia fennhatósága alatt állt. Ekkoriban a mogulok és a bengáli szultánok inváziói gyakoriak voltak, ami komoly politikai feszültségeket generált. Ahom királyság igyekezett megóvni magát a külső befolyásoktól, ami lehetővé tette egy sajátos és független kultúra fejlődését. A XIII. század elején azonban Asszám újra megnyitotta a Tibetbe vezető kereskedelmi útvonalat, így fokozatosan enyhült az izoláció, és a régió újra kapcsolatba került a külvilággal.

Kíváncsian barangoltunk Jorhat utcáin, kutatva az ősi nyomokat, de még egy impozáns koloniális teaházra sem akadtunk. A Thengal Manor teázója felkeltette az érdeklődésemet, és beírtam a látnivalók közé, mert nagyon csábítóan hangzott. Az elképzelésem erről a teaföldek szívében álló épületről annyira élénk volt, hogy még otthon is hátradőltem a kanapén, és szinte éreztem, ahogy egy nagy karfájú klubszékben ülve szürcsölgetem a jó minőségű asszámi teát – amelyet még sosem kóstoltam. Bár inkább a kávé híve vagyok, a világ egyik leghíresebb teatermelő vidékén kezdtem felfedezni a teakultúra rejtelmeit.

Sajnos az a teázó, amiről otthon olvastam, tőlünk tizenöt kilométerre helyezkedett el – körülbelül egyórás autóútra –, így végül úgy döntöttünk, hogy lemondunk a látogatásról. Egyetlen teás délután kedvéért nem szerettünk volna egy nappal tovább időzni Jorhatban.

Én egyszerűen ki nem állhatom az indiai nagyvárosokat. Jorhat még nem is nagy, de pont olyan zajos, mint Kalkutta. Nem az én világom. Menekülési ösztönöm tovább hajtott a világ legnagyobb folyami szigetére, Majulira.

Hajnalban, a reggeli pára ölelésében, először a folyó látványa bontakozott ki előttünk. A kép, amit korábban magamban formáltam, valahogy nem illett a valósághoz. Talán olyanra gondoltam, mint a Dunára, de még annál is monumentálisabbra? Most már nem is tudom, csak annyit érzékeltem, hogy a sűrű köd sötét, titokzatos aurát kölcsönzött a víznek. Különösen megrázó volt, amikor észrevettük, hogy a kapitány csupán az utolsó pillanatban vette észre egy másik hajó közeledését, és alig tudta megakadályozni a szerencsétlenséget.

A Brahmaputra reggeli áramlata szomorúan hömpölygött medrében, mint egy folyékony átka a tájnak. A nap igyekezett áttörni a köd vastag fátylát. Messze, a horizonton hosszú, homokkal borított padok sejlettek, valószínűleg elhagyatott, iszappal benőtt szigetek, melyeket az árvizek után a nap szürkére égetett. Majdnem két órába telt, míg végre feltűnt a láthatáron Majuli. Élő, virágzó természet várta az utazókat! A parttól nem messze pálmafák, vízi jácinttal benőtt tavak és végtelen rizsföldek terültek el. Minden szegényes kunyhó és cölöpökre épített, színesre festett téglaház mellett egy mentőcsónak pihent a szárazon. A monszun magával hozza az életet adó, de egyben életet rabló vizet is. A Brahmaputra meleg, mocsaras talaja tökéletes helyszín a több ezer évvel ezelőtt elkezdett rizstermesztéshez. Régészeti leletek tanúsítják, hogy a rizs kultiválása valahol Asszám és Burma között Kr.e. 5000 körül kezdődhetett.

Az olcsó gabona a mai napig verejtékes kézi munka eredménye. A magokat először száraz földbe vetik, beleszántják, s amikor már kis palántákká fejlődtek, kiültetik őket a mocsaras földbe.

De a rizsföldekről nem csak a gabona kerül az asztalra. Az egyvégtében víz alatt tartott talajra kis csigák telepednek. Ezeket is összegyűjtik az emberek, megfőzik, és helyi specialitásként kiszürcsölik a csigaház tartalmát. Megkóstoltam. Nem rossz, de nem tartozik kedvenc ételeimhez.

Riksánk nagy rizsföldek mellett zötyögött szállásunk felé. Körülöttünk javában folyt az év harmadik rizsaratása. Túlnyomórészt asszonyok vágták kis sarlókkal, és nyalábolták fel a gabonaszálakat. A házak körül mindenütt nagy ponyvákon száradt a kicsépelt mag. A rizs a legtöbb ázsiai országban alapétel, de Indiában egy különös ünnepség szimbolizálja jelentőségét. Az Annaprashan, a "rizs beavatásának" ünnepén, egy érdekes rituálé keretében etetik először rizzsel a hat hónapos gyerekeket.

Amikor végre megérkeztünk a szállásunkhoz, a köd varázsa hirtelen eltűnt. Elénk tárult három vadonatúj bambuszház, melyek egy sárgán virágzó mustárföld szélén álltak, mint élénk színfoltok a tájban. Az egyik házat mi béreltük el, és ahogy beléptem, egy szempillantás alatt rám tört a jókedv. Hátizsákomat egy sarokba dobtam, majd izgalommal a szívemben indultunk felfedezni a sziget rejtett kincseit.