Itt találhatók a bizonyítékok, amelyek alátámasztják, hogy a magyar szabadságharcosok nemcsak hazájukban, hanem világszerte elismert hősökké váltak.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményei világszerte felkeltették az érdeklődést. 2021-ben megjelent a TranzPress kiadásában egy figyelemre méltó könyv, melynek címe: "Címlapon Magyarország - Hazánk története a nyugati sajtó tükrében - 1848-2020". A kötet egyik szerzője és felelős kiadója, Szalay-Berzeviczy András, lehetőséget biztosított számunkra, hogy egy korabeli sajtószemlét tartsunk, amely révén jobban megérthettük a múlt eseményeit és azok nemzetközi visszhangját.

"A kis októberi forradalom globális politikai hatása páratlan" - olvasható a The New York Times 1956. október 30-i számában.

Szalay-Berzeviczy András lapunknak kiemelte: "Magyarország történetének egyik legfényesebb pillanata 1956-ban ragyogott a világ színpadán. Richard Nixon, akkoriban az Egyesült Államok alelnöke, szavai tömören visszaadják a Nyugat reakcióját: az 1956-os forradalom a nemzetközi kommunizmus hanyatlásának első jeleként értelmezhető."

"A magyar szabadságharcosok győztek" - írta a The Times 1956. október 29-én.

A nemzetközi kapcsolatok elemző arra is felhívta a figyelmünket, hogy - bár erről kevesebbet beszélünk -, a szabadságharc nem csak Nyugaton, hanem Keleten is komoly visszhangot és elismerést váltott ki. "Manapság sokat beszélünk egypólusúból többpólusúvá váló világrendről. A dekolonizáció eredményeképpen összehívott 1955-ös bandungi konferencián először találkozott huszonkilenc déli és keleti állam vezetője, és álltak ki a területi integritás, valamint a szuverenitás elve mellett, létrehozva az el nem kötelezett, a két hatalmi pólus tekintetében semleges országok tömbjét. Ezek az országok Tunéziától Japánig erős szolidaritást vállaltak a szabadságharcosokkal. A dél-koreai elnök például meghívott egy tucat pesti srácot Szöulba, a koreai sajtó bemutatta őket a helyi közönségnek. Politikai hasznot próbáltak húzni a magyar forradalomból, ezzel is igyekeztek tüzelni a demokratikus mozgalmakat, hogy döntsék meg Kim Ir-Szen észak-koreai diktatúráját" - sorolta Szalay-Berzeviczy András, hozzátéve: "Október 30. mind itthon, mind külföldön eufóriában telt. A szovjet tankok elindultak haza, Nagy Imre és kormánya a felkelők pártjára állt, küszöbön volt a többpártrendszer, az ország semlegessége, a Varsói Szerződésből való kilépésünk. Sok lap azért is küldte Szuezbe az újságíróit, mert a magyar-ügy győzedelmessége miatt csökkent a hírértékünk".

"Tanúi vagyunk a világ történetének egyedülálló eseményeinek" - olvasható a Neues Österreich 1956. október 30-i számában.

A "Címlapon Magyarország" kötet írója Indiát és Tunéziát is említi, amikor a forradalom nemzetközi vonatkozásait tárgyalja. Kiemeli, hogy Nehru, India elnöke, szívén viselte a forradalom sorsát, és lépéseket tett Kádár János felé, hogy enyhítse Göncz Árpád és Bibó István halálos ítéletét életfogytiglani börtönre. Tunézia ENSZ-küldötte szintén fontos szerepet játszott '56 ügyének képviseletében, hiszen az ENSZ magyar különbizottságának egyik hangjaként hirdette az igazságot. Ekkoriban a harmadik világ éppen a gyarmati múltjától szabadult fel, így könnyen tudtak azonosulni a budapesti eseményekkel. Ezzel szemben a Nyugat, bár érdekelt volt a keleti blokk forradalmának sikerében, a reálpolitika miatt nem tudta érdemben támogatni a magyar szabadságharcot, hanem inkább kivárt.

"Szavakba önteni a hihetetlen bátorságot, amely lehetővé tette, hogy ez a kis ország, mely Indiana nagyságú területtel és New York méretű népességgel bír, szembeszálljon a Szovjetunióval, rendkívül nehéz feladat" – fogalmazott a Life magazin 1956 novemberi számában.

Szalay-Berzeviczy András a Nyugat szerepéről szólva kifejtette, hogy az Egyesült Államok kettős külpolitikát követett, amelyben a reálpolitikai megközelítések domináltak. 1953-ban Sztálin halála után megkezdődött a desztalinizáció folyamata. Az amerikai vezetés abban bízott, hogy Hruscsov és köre a megbékélés politikájával egy emberarcú szocializmus alapjait fektetik le. Ennek első jelei már akkor megmutatkoztak; például Hruscsov hajlandó volt kiegyezni Titóval, és a belgrádi nyilatkozatában elismerte, hogy a szocializmus nem csupán a szovjet modell keretein belül létezhet. Ez éles ellentétben állt Sztálin hozzáállásával, aki Titót az imperializmus "láncos kutyájának" titulálta, és embargóval zárta ki őt a keleti blokk közösségéből.

A szöveg egyedi átfogalmazása: A feszültségek enyhülését jelezte az 1955-ös genfi csúcstalálkozó, ahol a Szovjetunió és az Egyesült Államok vezetői először találkoztak Potsdam óta. Ezen a találkozón hirdették meg a Nyitott Égbolt projektet, amely célja a nukleáris fegyverarzenálok fokozottabb ellenőrzése volt, ezáltal erősítve a bizalmat a két ország között. Eisenhower híres "atommal a békéért" beszédét mondta el, és 1957-ben, többek között, a szovjetekkel együtt megalapították a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséget is. Ez a két szuperhatalom között jelentős közeledést tükrözött. Érdekes, hogy kevesen tudják, hogy 1956 augusztusában a politikai kapcsolatok erősítése érdekében Washingtonból érkezett egy meghívás is Gerő Ernőék számára, hogy látogassanak el az Egyesült Államokba és figyelemmel kísérhessék a novemberi elnökválasztást. Ilyen gesztusok Sztálin és "legjobb magyar tanítványának" idejében elképzelhetetlenek lettek volna.

"Marx Tőke című művében egyetlen szó sincs arról, mit kell akkor csinálni, amikor a nép fellázad a kommunisták ellen. A Tőke ilyesmit fel sem tételez" - írta a The Scotsman 1956. október 28-án.

A nemzetközi kapcsolatok elemző szerint épp a fentiek magyarázzák, hogy "az USA már a forradalom első napjaiban eldöntötte: nem nyújt fegyveres segítséget Magyarországnak. Ezt a legvilágosabban a külügyminiszter Dulles október 27-i, Hruscsovnak intézett távirata rögzítette: "nem tekintünk a kelet-európai országokra katonai szövetségesként". Hallgatólagos megegyezés volt ez a két szuperhatalom között, mely szerint ha a szovjetek elengedik Egyiptomot, akkor az amerikaiak is a szovjetekre bízzák a magyar kérdés megoldását. Ez homlokegyenest szembe megy azokkal a szirénhangokkal, amit a Szabad Európa Rádió terjesztett még november 4-én is, mely szerint, ha a magyar felkelők kitartanak még pár napig, az amerikaiaknak nem lesz más választásuk, mint fegyveresen beavatkozni.

A SZER ellen az amerikai kormány vizsgálatot indított, Eisenhower pedig újraválasztását követő első sajtótájékoztatón elmondta, hogy bár együttéreznek, de az Amerikai Egyesült Államok soha nem biztatta Magyarországot arra, hogy puskát fogjon egy könyörtelen atomhatalommal szemben. A SZER-t az amerikai külügyminisztérium és a CIA hozta létre, ahogy Truman mondta "a kelet-európai lelkek megszerzéséért". Jogos tehát az az olasz, francia lapokban sokszor megjelent vád, hogy az amerikaiknak felelősségük volt a magyar forradalom tragikus kimeneteléért".

"Tűrhetetlen, hogy a Nyugat tétlenül nézi Magyarország vérbe fojtását" - írta a Le Figaro 1956. november 6-án.

A magyar szabadságharc leverése tragikus következményekkel járt: több mint kétezer ötszáz ember vesztette életét, több mint húszezer pedig megsebesült. Ezrek sorsa pecsételődött meg a politikai megtorlások során, amikor internálások, börtönbüntetések, koncepciós perek és kivégzések váltak mindennapivá. Ezzel a borzalmas eseménnyel véget ért a desztalinizáció iránt táplált nyugati remények kora. A történtek rávilágítottak arra, hogy a remélt politikai enyhülés csupán illúzió volt; a New York Times is megjegyezte, hogy Hruscsovék "Sztálinabbak voltak Sztálinnál". Ezt a megállapítást arra alapozta, hogy míg Sztálin legalább nem küldött tankokat Belgrádba, az utána következő vezetők Kelet-Berlinben, Poznańban és Budapesten brutális erőszakkal léptek fel a lázadások ellen – fogalmazott Szalay-Berzeviczy András.

"A Szovjetunió Magyarországgal szembeni fellépése olyan, mint egy kegyetlen gorilla, aki könyörtelenül támad egy védtelen gyermekre" - fogalmazott a Nihon Keizai 1956. november 9-én.

Szalay-Berzeviczy András nemrégiben megosztotta velünk egy érdekes kutatás eredményeit, amely az aradi vértanúk nemzetközi sajtóvisszhangját vizsgálta. Ezt a jelenséget az 1956-os forradalom leverésére adott reakciókkal párhuzamba állította. Az aradi eseményeket az európai közvélemény – köztük még az oroszok is – határozottan elítélték. Ezzel szemben 1956-ra már egy jóval "mediatizáltabb" világ alakult ki, ahol a forradalom híre gyorsan terjedt és széles körben eljutott az emberekhez. Különösen az olaszok voltak érzékenyek a magyar eseményekre; az Il Tempo című lap például a Szuezi válsággal állította párhuzamba a forradalmat, hangsúlyozva, hogy míg Szuez kérdése gazdasági és geostratégiai összecsapás, addig Magyarországon a civil lakosság alapvető jogaikért harcolt a nukleáris hatalom tankjaival szemben, ami valójában egy igazi gyermekgyilkosság.

November 4. után Nagy Imre alakja folyamatosan pozitív fényben tűnt fel, noha a forradalom kezdetén a sajtó kritikái rendkívül elmarasztalóak voltak. A Szabad Európa Rádió október végéig egy sima moszkovita bábként jellemezte, de 1958-as kivégzése után a közvélemény hősként kezdte ünnepelni. A Spiegel és a Paris Match címlapjain már a forradalom ikonikus alakjaként szerepelt. A nemzetközi politikai diskurzusok sokszor a "ki lőtt először?" kérdése körül forognak, amely a történések ok-okozati összefüggéseinek feltárását igényli. Ezzel szemben az '56-os forradalmunk egyértelműen a jó és a rossz harcának szimbóluma volt.

"Felszólítjuk a világot, hogy ismerje fel a szovjet kormány felelősségét a gyilkosságokért, és elítéljük azt a rendszert, amely a szolgaság újbóli bevezetésére törekszik, miközben számos magyar életet olt ki. A magyar nép heroikus erőfeszítéseket tett az önrendelkezés és a teljes szabadság visszaszerzéséért." - olvasható az Il Tempo 1956. november 5-i számában.

Borítókép: A Life magazin ikonikus címlapja. Fotó: Szalay-Berzeviczy András gyűjteményének különlegességei közül.