Itt vagyunk: két különböző szabadságértelmezés találkozik, és a kimenetele akár teljes pusztulás is lehet.
Ha a szabadságról szeretnénk - persze bűnösen leegyszerűsítő módon - beszélni, célszerű a nép fogalmából kiindulni, mert mégiscsak akkor van értelme szabadságról beszélni, ha van kiknek szabadnak lenniük. A nép viszont a politikában való megjelenése kezdetétől "veszélyes" tényező, mert - mint tudjuk - sokszor éppen tőle kell megvédeni a szabadságot. Már az ókorban szembeállították egymással a nép hatalmára épített köztársaságot és a nép túlzott hatalmára épített demokráciát.
Az ókor mesteri érvelései egészen napjainkig eljutottak, rámutatva arra, hogy a nép hatalmára épülő, sokszor túlzóan értelmezett demokrácia olyan erőteljes politikai köteléket képez, amely képes korlátok közé szorítani, sőt sok esetben ellehetetleníteni a valódi szabadságot. Alexis de Tocqueville, a francia politikai filozófus, a 19. század harmincas éveiben megjelent, neves demokráciakönyvében nem csupán a többség zsarnokságától figyelmeztet, hanem fel is vázolja a megoldást: a szabad élet eszményét, amely lehetőséget ad az egyéneknek arra, hogy kiteljesedjenek a közösség keretein belül.
Ahhoz viszont, hogy ez a szabad élet megvalósuljon, nem elég megszabadulni a szabadságot gátló tényezőktől, mert ez még csak egy negatív szcenárió. Szükség van arra, hogy a szabad élet valamilyen pozitív támogatást kapjon máshonnan, például az erkölcs felől. Tocqueville egyetlen mondatba sűríti azt a legfontosabb dilemmát, ami minden szabad társadalom számára a legfontosabb:
Hogyan is maradhatna ép a társadalom, ha ott, ahol a politikai kapcsolatok meggyengülnek, az erkölcsi kötelékek nem tudják kellően megtartani az embereket?
A politikai kapcsolatok gyengülését kizárólag az erkölcsi kötelékek megerősítése képes ellensúlyozni. Ez a megállapítás a mai kor filozófiai alapjaira világít rá. Egy ismerős gondolat merül fel: szabaduljunk meg a politikától, legalábbis attól, amit hagyományosan politikának nevezünk. A fejlett Európában egyre inkább teret nyer ez a törekvés, amelyet a dolgok irányításának neveznek.
Tocqueville mondata nem marad meg ennél, mert azt mondja: ha megszűnik a politikai kötelék, "belepusztul" a társadalom. Belepusztul, ha nem jön a helyébe más - és ez nem feltétlen a technokrácia.
A szabadság filozófiai megközelítése azt hangsúlyozza, hogy az erkölcs a politikai diskurzuson túlmutatóan az egyetlen olyan alap, amely valódi erőt nyújthat a "belepusztulás" elkerüléséhez. Csak az etikai értékek mentén kialakított társadalom képes fenntartani a harmóniát és a stabilitást.
De honnan származik ez az erkölcs, amely lényegében a politikát hivatott helyettesíteni? Tocqueville nézőpontjából a vallás nem csupán negatív jelenség, ahogyan sok kortársa vélekedett róla. Az 1830-as évek francia társadalma, amely részben megszabadult a francia forradalom vallás- és egyházellenes örökségétől, már felfedezte a vallás erkölcsformáló és társadalomszervező szerepét. Tocqueville amerikai tapasztalatai is megerősítik a vallás, mint alapvető erőforrás, fontosságát. A vallás két szempontból is hozzájárulhat a szabadság eszméjéhez. Egyrészt, mint olyan hatalom, amely az egyéneket önfegyelemre ösztönzi. Másrészt, mint olyan tényező, amely nemcsak az egyéni önmérsékletet várja el, hanem a társadalmi szolidaritás erényének előmozdítását is elősegíti.
Ha mindezt figyelembe vesszük, világossá válik, hogy az igazság mélységeit nem teljesen tárjuk fel, amikor azt állítjuk, hogy a politika szerepét az igazgatás veszi át. Ennél lényegesebb, hogy a szabad élet csak akkor valósulhat meg, ha az erkölcs és etika iránti elkötelezettség felülmúlja az igazgatás technikai aspektusait. A "politika helyett igazgatás" áttérés önmagában nem ad választ arra, hogy az "igazgatott" társadalom miként válhat valóban szabad közösséggé.
Mindezzel azonban messze nem oldottuk meg a problémát, merthogy a képlet annál sokkal bonyolultabb, semmint egy bizonyos nézetrendszer logikájának rekonstruálásával az leírható és megérthető lenne. Sajnos, ha leírható is, a maga teljességében nem megérthető. Ugyanis bármennyire évezredes hagyományokra tekint is vissza a nép túlzott hatalmára épülő demokrácia szabadsággal történő korlátozása, ez mégsem az egyetlen társadalomszervező koncepció.
Most nem fogjuk részletesen kifejteni ezt a gondolatmenetet, még csak vázlatosan sem, csupán annyit szeretnénk hangsúlyozni, hogy ezzel a demokráciamegközelítéssel kapcsolatban két gyakori tévedés létezik. Az egyik hiba abban rejlik, hogy a demokráciát mindenható erőként kezeljük, hasonlóan ahhoz, ahogy sokan az előző nézetet is abszolút igazságként fogadják el. A másik tévhit pedig az, hogy alábecsüljük a demokráciát, és a szabadságot egyértelműen a tagadás formájának tekintjük.
Az utóbbi témával összefüggésben érdemes mélyebben elgondolkodni a magyar jobboldal szabadságkoncepcióján. Itt az egyéni szabadság szerepe jelentősen háttérbe szorul a kollektív szabadság előtérbe helyezésével szemben. Ez a megközelítés nemcsak politikai, hanem filozófiai alapokkal is rendelkezik, amelyek gazdagítják e felfogás mélységét és összetettségét. Az ilyen rendszerekben a közösség jóléte és összetartása válik a legfontosabb értékké, ami új dimenziókat nyit meg a szabadság értelmezésében.
Tehát arra a következtetésre jutunk, hogy nem csupán egy, hanem két filozófiai megközelítést kell alaposan megvizsgálnunk, ha valóban meg kívánjuk érteni mindkettőt a maga teljességében, valamint a közöttük zajló vitát. Ez a kérdés alapvetően filozófiai jellegű. Ennek következtében nem lehet célunk, hogy bármelyik irányzatot (főként az utolsót) leértékeljük vagy kizárjuk az értelmezésünkből.
A 21. század egyik legnagyobb kihívása, hogy párhuzamosan működtessük az egymással éles ellentétben álló demokrácia- és szabadságértelmezéseket, mindezt úgy, hogy elkerüljük Tocqueville figyelmeztetését a "társadalmi összeomlás" veszélyére.
A szerző politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ vezetője.
