Ilyen volt 75 éve mentőápolónak lenni – mesél Rózsika néni, aki már 92 éve tapasztalatait osztja meg velünk!

Hetvenöt évvel ezelőtt választották ki, és bár csak néhány évet töltött a mentőzés világában, örökre a mentős identitása határozza meg. A mai napig energikus és derűs egykori mentőápoló szívesen osztja meg velünk emlékeit, visszavezetve minket a kalandos múltba, ahol a hősies pillanatok és az emberi drámák egyaránt helyet kaptak.

Azt is állíthatnánk, hogy a sors kegye tette lehetővé, hogy Zabó Jánosné a hat lány közé kerüljön, akik az első magyar női vonulós mentőápolók között tiszteletet érdemeltek. Egy azonban biztos: Rózsika néni éppen a megfelelő időben és helyen volt.

"Az isten háta mögött, Bugac és Kiskunfélegyháza határán, egy kis tanyán láttam meg a napvilágot. Tizenhat éves koromban a nővérem elhozott magával Budapestre. Ekkor kezdődött az életem egy új fejezete, amikor egy beteg hölgy mellett kellett segítenem" - mesélte Rózsika néni a hot! magazinnak.

A 92 éves hölgyet takaros kis budai házában látogattuk meg. A házhoz tartozó aprócska kertben a mai napig ő gondozza a virágokat, és a néhány tő szőlő metszését is ő felügyeli. Ebben a fia és a három unokája van a segítségére. Mint kiderült, a mentős kar­rier­je is Budáról indult.

Egy különös véletlen folytán az Istenhegyi úton találtam magam, ahol egy egészségügyi tanfolyam zajlott 1950-ben, mindez egy kedves néni hatására történt. Ekkor lépett életbe egy új rendelet, amely előírta, hogy a nőket minden területen be kell vonni a munkába. Ezen a napon Oravecz doktor, a mentőszolgálat főigazgatója érkezett, és a körülbelül ötven jelentkező közül hatunkat választotta ki. Ezt követően elvittek bennünket a Markó utcába, ahol tovább képezték tudásunkat.

Huszonfour férfi és hat nő egy átfogó képzési program keretében vett részt, ahol a vízimentés fortélyait is elsajátították. Emellett, mivel a légi betegellátás bevezetése már a tervek között szerepelt, az egykori Ferihegy repülőtéren is gyakorlati képzésen vettek részt.

"Minden lányt külön-külön vittek fel a pilóták a repülőgéppel, és alaposan megforgattak bennünket, hogy lássák, bírni fogjuk-e, ha egyszer odakerülünk" - mesélte nevetve Rózsika néni, akinek csak az fáj, hogy nőként sosem engedték le a keszonba, a föld alatti építkezések világába. "Akkor épp a metró építése zajlott, és a Hungária körúton egy baleset történt a keszonban. Mivel az orvos is nő volt a kocsiban, a gépkocsivezető ment le valakivel, hogy felhozzák a sérültet" - folytatta a történetét.

Sajnos számos halálos esetet tapasztaltak; akadt olyan is, amikor egy gyermekhez riasztották őket, és csak a helyszínen derült ki, hogy a kisfiú már több órája eltávozott az élők sorából.

"Ez igazán sokkolt. Akkoriban nem álltak rendelkezésünkre pszichológusok, így saját magunknak kellett feldolgoznunk a dolgokat. De végül is ezt elvállaltuk" - mondta az asszony.

A toborzás üteme olyan villámgyors volt, mint a lemondás folyamata: az első hat vonulós mentős nő szinte azonnal a múlté vált. 1953-ban megérkezett az új rendelet, amely megtiltotta a nők számára a nehéz fizikai munkát, de ígéreteik szerint mindenkit a saját kívánságaik alapján helyeztek át más feladatkörökbe.