Gyermekkorom nyara: a mezei katáng kékjében rejtőző béke szigete Ahogy a nyári napfény lágyan megvilágítja a mezők végtelen tengerét, úgy elevenednek meg emlékeim között azok a varázslatos pillanatok, amikor a mezei katáng élénk kékje tündökölt a zöld fű
Mindenki emlékszik arra a varázslatos időszakra, amikor a gyerekkor nyarai végtelennek tűntek, főleg a nagyszülők vidéki házában. A békés patak partján ülve, az illatos fűben pihenve, olyan érzés volt, mintha a világ minden csodája a kezünkben rejtőzött volna. Az apró virágok és levelek nem csupán növények voltak, hanem mesebeli királylányokká és tündérekké változtak, ahogy csak érintettük őket. Anna írása, amely ezt az élményt idézi fel, valóban megérinti a szíveket.
Gyerekkorom emlékei olyan élénken élnek bennem, mintha csupán tegnap történtek volna. Ilyenkor mindig visszatér hozzám a régi nyarak varázsa. Már akkor is éreztem a hőség perzselő ölelését, a frissen kaszált széna illatát, a tarló kietlen, de mégis megnyugtató látványát, és a reggeli kakukkdal meghitt dallamait.
A nyár mindig is a végtelen szabadság szimbóluma volt számomra. Mondhatnám, hogy az utcán nőttem fel, de ez nem teljesen tükrözi a valóságot. Legalábbis nem negatív értelemben. A falu szélén éltünk, ahol mindössze hat ház állt, és az utca csendjét csak ritkán szakította meg néhány autó, hiszen akkoriban még nem mindenki rendelkezett járművel. Autó persze nem volt, de gyerekből akadt bőven minden háznál. Általában hatan, néha heten gyűltünk össze, hogy együtt töltsük a napot. Órákat ültünk a meggyfa árnyékában, és bár már nem emlékszem pontosan, hogy mivel ütöttük el az időt, néhány pillanat tisztán él az emlékeimben. Játszottunk a műanyag dínóinkkal, amelyeket az építkezésnél talált kövek között szabadítottunk fel, babákat öltöztettünk színes pamutdarabokba, vagy éppen egy színdarabot állítottunk össze, melyre a szomszédokat is meghívtuk. Rengeteg bújócskát játszottunk, és a tollaslabda szett is gyakran előkerült, mígnem a sötétség beálltával kénytelenek voltunk befejezni a mókát.
Ha nem maradhattunk otthon, mert a szüleinknek már nem volt több szabadsága, a nagyszüleink vigyáztak ránk. Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy mindössze két utcányi távolságra laktak tőlünk. Így reggelente anyukám munkába menet leadott minket náluk.
A nagyszüleim rendkívül szorgalmas emberek voltak. Reggel hajnalban kezdődött a napjuk, és egészen napnyugtáig folyamatosan tevékenykedtek, mindig találtak valamit, amivel elfoglalhatták magukat.
Egy rövid ebéd utáni sziesztára emlékszem, de ez csak a nagypapám kiváltsága, igénye volt. A nagymamám meg sem állt, egész nap tett-vett a ház körül. Ott voltak neki az állatok és a kert, meg mi, unokák. Nem volt megállás. Kapált, gazolt, locsolt, tyúkot és disznót etetett, tésztát gyúrt, főzött, befőzött, csirkét vágott.
A reggeli órák varázslatosan indultak a perbáli határban fekvő földjeiken. Fél nyolc körül érkeztünk, és máris felpattantunk a kistraktorra, ami annyira apró volt, hogy még jogosítvány sem kellett hozzá. Talán ma is fellelhető belőle néhány darab a faluban, nosztalgikus emlékeket idézve. A nagypapám ült a volánnál, míg mi a nagymamám mellett helyezkedtünk el hátul, az utánfutón. Azt gondolom, hogy mi szinte repültünk a hepehupás utakon... bár valószínűleg egy átlagos biciklis is könnyedén lehagyott volna minket, ha úgy tartja kedve. A menetszél csípősen csapott az arcunkba, hajunkat zabolátlanul borzolta. Akkor számunkra ez a tempó igazi száguldásnak tűnt.
Aztán a kertföld.
A hatalmasra nőtt kukoricasorok dzsungele elnyelt minket, akár egy mesebeli erdő. A frissen szedett, zamatos paradicsom, paprika jobban ízlett bármi másnál.
Ha meguntuk a kertet, várt ránk a színes, illatos patakpart. A langyos, puhán nedves földből áradó, nádszagú pára. A rengeteg növény: az óriási lapulevelek, a vadszőlő, a mécsvirág, a zsurló, a kígyószisz. Akkoriban még alig tudtam a nevüket - hiába mondta el anyukám újra meg újra. Amit már gyerekként is felismertem az a mezei katáng, a cickafark és a pásztortáska volt. Ez utóbbiból mindig készítettünk csörgőt.
A fűben ültünk, a nap melegen simogatta az arcunkat. Játszottunk, csak a húgom és én. Mezei szulák virágait gyűjtögettük, és a kezünkben varázslatos lényekké változtak: királylányokká, tündérekké, akik egy titkos birodalomban élnek. Csak ültünk a térdig érő zöld szőnyegen, ketten, a patak partján, ahol a világ zajai elhalványultak. A csend szinte tapintható volt körülöttünk, alig volt szükség szavakra. A szél, a nyár, és a nádasban bujkáló madarak meséltek helyettünk, és mi csak hallgattuk a természet dallamát, miközben a fantáziánk szárnyalt.
Meghatározó emlék a mai napig. Akkor még nem tudtam, hogy egyszer emlék lesz. Nem tudtam, hogy gyakran visszajárok majd oda. Hogy megérintsen újra, amit annyira szerettem: a felhőtlen szabadság, a természet közelsége. És a katáng kékje.
Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy gyermekkorom nyarai ebben a varázslatos kék árnyalatban fognak élni tovább.
