Rockzenei ikonok, akiket lehetetlen egyetlen kategóriába besorolni.
Augusztus 13-a egy különleges nap, amikor a nyár utolsó heteinek varázsa még mindig érezhető. A napfény melege és a természet szépségei emlékeztetnek arra, hogy az év ezen időszaka tele van lehetőségekkel és kalandokkal. Az emberek gyakran kirándulnak, piknikeznek vagy csak egyszerűen élvezik a szabadban töltött időt. Ezen a napon lehetőség nyílik arra is, hogy megosszuk egymással a nyári élményeket, és tervezgessük a következő hónapokat. Az augusztusi égbolton a naplementék színei mindig lenyűgözőek, és egy újabb nap zárulása előtt egy kis időt szánhatunk a pihenésre és a feltöltődésre.
A hőhullám már nem tudom hányadik napját éli, és a levegő szinte vibrál a forróságtól. A talpam alatt a fű serceg, mintha csak suttogná, hogy ideje lenne elhúzni a csíkot. Az emberek, az állatok és még a növények is kókadoznak, mintha a nap perzselő ölelése elvett volna minden kedvet a mozgásról. De aztán... megérkezik a zenekar 50 évvel ezelőtti születésnapja, és a Talking Heads More Songs About Buildings and Food című lemeze újra megjelenik, nem is akármilyen formában. Ez aztán felébreszti a világot, mintha a macskák és a paradicsomok is táncra perdülnének. De mielőtt belevetnék magam ebbe az új zenei utazásba, egy kis privát történelem következik.
A Talking Heads mindig is a személyes zenei ízlésem csúcsát képviselte, és ez a rajongásom csak tovább mélyült, amikor a nyolcvanas években Budapestre látogattak. Az a koncert, amelyet ott adtak, valódi mérföldkőnek számít, és azok között, akik részt vettek rajta, szinte mindenki a legemlékezetesebb élményeként említi. A közönség létszáma nem szegte kedvünket; éppen ellenkezőleg: a Budapest Sportcsarnok küzdőterén szabadon száguldozhattunk, mintha csak egy hatalmas bulin lettünk volna. Ráadásul ez volt az első alkalom, hogy női basszusgitáros teljesítményét élvezhettem, és rögtön a legjobbal kezdtem az ismerkedést. De kezdjük az elején. A zenekar 1975-ben alakult, mégpedig egykori iskolatársakból, akik közül a legfontosabbak David Byrne (ének, szöveg, gitár), Tina Weymouth (basszusgitár), Chris Frantz (dob) és később Jerry Harrison (billentyűk, gitár). Első koncertjeik a CBGB nevű, leharcolt, de annál népszerűbb helyszínen zajlottak, ahol a Ramones előtt léptek fel. Ám hamarosan túlléptek ezen a klubkereten, és egyedi stílusukkal berobbantak a zenei köztudatba.
Bár nem töltötték meg a stadionokat, mégis villámgyorsan kultikus státuszra tettek szert, ami akkoriban nem volt mindennapos. Őket igazán lehetetlen volt skatulyázni. Az olyan jelzők, mint új hullám, punk, funky, rock and roll, art rock vagy minimalista zene szinte röpködtek körülöttük, és mindegyikben volt egy-egy szeletnyi igazság, de egyik sem volt képes teljes mértékben megragadni a lényegüket. A Talking Heads egyszerre kísérletezett és teremtett slágereket, miközben intellektuális élményekkel gazdagította a közönséget, valamint táncolható zenét biztosított. Életművük máig példaértékű az elgondolkodtató szórakoztatás terén. Ritkán találkozni olyan zenei ötvözettel, amelyben a néha elidegenedett világképet, néha pedig abszurd felfogású dalszövegeket olyan zene kísér, ami nem arra készteti a hallgatót, hogy az öngyilkosságon töprengjen, hanem inkább a táncparkettre hívja.
