Barkasszal Görögország felé? Készülj a kalandos gányolásra!

Egy alkalommal kibéreltük a Műegyetem Schönherz Zoltán Kollégiumát, hogy ezzel a különleges járművel vágjunk neki Görögország felfedezésének. Ez volt életem legnagyobb autószerelési projektje, hiszen a három hét során szinte megállás nélkül dolgoztunk a gépen, minden egyes részletet alaposan átvizsgálva és javítva.

Már Nagylaknál Hókuszpóknak, akit így hívtunk, mivel a név régi emlékek ködéből származott, befuccsolt az önindítója. Makón két szerelő is próbálta helyrepofozni, ügyeskedtek a pillangószeleppel és az automata szivattyúval, de az önindító továbbra is csak álom maradt, ráadásul az alapjárat is eltűnt, így az autó állandóan lefulladt. Két-három nap elteltével az oldalajtó alsó zsanérja is feladta a harcot, ezért kénytelenek voltunk kikötni az ajtót, ami most már csak körülbelül 30 centi széles résen nyílt. Athénban, amikor a lámpánál megálltunk, hirtelen kiugrott 2-3 napbarnított, koszos, strandpapucsos figura, akik láthatóan már rutinosan tolták be a kocsit. Eközben az oldalajtó résén labdák, vizeskannák és szalmakalapok potyogtak ki, mintha csak egy nyári strandélmény maradékát cipelnék magammal. Az egész helyzet egy kicsit abszurd volt, de valahol mégis szórakoztató.

A Barkas a szerb-bolgár határon is lerohadt, de könnyed porlasztó-szétszedés és összerakás után beindult.

Első tulajdonostól vásároltuk meg a Magnumot, amikor már 8 éves volt és 750 ezer kilométert futott. Az idő elteltével kiderült, hogy nem volt a legjobb döntés, mivel a garancia lejárta után valószínűleg elhanyagolták a szervizelést. A közel két év alatt szinte az összes elhasználódó alkatrészt cserélni kellett rajta, mivel az elmúlt 8 évben nem kapott megfelelő gondoskodást – ami nem az autó hibája volt. Az összes lengéscsillapító, a gumibakok, a rugócsapszegek, a csapszegperselyek, a váltórudazaton lévő gömbfejek, a kormánykar és a kormányösszekötők mind cserére szorultak. Ráadásul az intercooler is lyukas volt, amikor megvettük, így azt is ki kellett cserélni. A javítás után viszont végre visszanyerte a Mack motor igazi erejét.

Az autóval Svájcban dolgozom, tulajdonképpen szinte csak én járok vele a cégnél. A Jumper hét napból hetet megy hajnaltól estig, körülbelül 1000-1200 kilométert tehet meg hetente, maximum 500-600 kilós terheléssel, de többségében ennél kevesebbel.

A Jumper első pillantásra igazán vonzó és hasznos választásnak tűnik. Azonban a külső megjelenés mögött rejlő valóság kissé csalóka: bár a csomagtér viszonylag tágas és jól kihasználható, sajnos nem sok más előnnyel büszkélkedhet.

Az ítélet részletei itt találhatóak! Kattints a folytatáshoz!

Izland gyönyörű tájain élem mindennapjaimat, miközben a munkámban is aktívan részt veszek. 2015 nyarán egy új, 16+1 személyes Mercedes Sprinter busszal bővítettem járműparkot, amely azóta hű társam a kalandos utazások során.

A busz – amikor minden simán pörög rajta – igazán élvezetes élményt nyújt: a vezetőülés kényelmes, a motor ereje (180 lóerő) lenyűgöző, és a fogyasztása is kedvező (13 l/100 km). Legyen szó városi forgalomról vagy országúti kalandokról, a vezethetősége könnyed és zökkenőmentes. Ami pedig az utasok szempontjából a legfontosabb, hogy szívesen utaznak vele. Persze a felszereltsége nem mentes néhány hiányosságtól – például motorhőmérséklet-jelző vagy részletesebb fedélzeti számítógép hiányzik – és a rádió, a tempomat, valamint a tolatókamera terén is akadnak olyan megoldások, amelyeknél még a legolcsóbb személyautók is jobbat kínálnak. Ennek ellenére összességében felemelő érzés ezzel a busszal dolgozni.

A busznak azonban vannak olyan visszatérő hibái, amelyeket nem tartok elfogadhatónak egy új Mercedesnél.