Az ajándékozás folyamata egy folyamatosan megújuló szeretet dimenzióját hordozza magában – fogalmazott Leó pápa homíliájában a Vatican News tudósítása szerint.

Augusztus 3-án, egy napsütéses vasárnap reggel kilenc órakor XIV. Leó pápa szentmisét celebrált Róma Tor Vergata negyedében, ahol egymillió lelkes fiatal gyűlt össze. Ezen a különleges eseményen a világ mulandóságával szemben mindannyian valami mélyebb, értékesebb után vágyakoztunk. Szent Ágoston szellemében vallottuk, hogy nem a külső világot keressük, hanem annak Teremtőjét, aki a szívünkben él. Ő az, aki életünk reményét táplálja és fáklyaként világítja meg utunkat, miközben arra tanít minket, hogy az igazi életszentség után vágyakozzunk. E gondolatok álltak a Szentatya homíliájának középpontjában, melyek mélyen megérintették a fiatalok szívét.

Kedves Fiatalok! A tegnap este közösen megélt virrasztásunk után ma azért gyűltünk össze, hogy ünnepeljük az Eucharisztiát, az Úr önátadásának szentségét, amely olyan mélyen kifejezi szeretetét irántunk. E különleges élmény erejével képzeljük el, hogy együtt járjuk be az emmauszi tanítványok nyomdokait, akik Húsvét estéjén indultak el (ld. Lk 24,13-35). Eleinte tele voltak félelemmel és csalódottsággal, távolodtak Jeruzsálemtől, úgy érezték, hogy Jézus halála után már nem maradt semmi reménység. Ám a legnagyobb meglepetés érte őket: Jézussal találkoztak! Ő lett az útitársuk, aki megmagyarázta nekik az Írásokat, és végül a kenyértöréskor ismerték fel Őt. Ekkor megnyílt a szemük, és a Húsvét örömhíre végre helyet talált a szívükben. Bár a mai liturgia nem közvetlenül erre az eseményre fókuszál, mégis lehetőséget ad számunkra, hogy elgondolkodjunk a Feltámadottal való találkozás mélységén. Ő az, aki képes megváltoztatni életünket, megvilágosítani érzelmeinket, vágyainkat és gondolatainkat. Ünnepeljünk együtt, és nyissuk meg szívünket az Ő üzenete előtt!

Az első olvasmányunk a Prédikátor könyvéből származik, és arra ösztönöz minket, hogy a két említett tanítvány példáját követve mélyebb kapcsolatot építsünk a korlátainkkal, valamint a múlandóság és a dolgok végessége iránti tapasztalatunkkal (vö. Préd 1,2; 2,21-23). A válaszoló zsoltár e gondolatokat megerősíti, felvillantva előttünk a fű képét: "a fű, mely reggel kisarjad és fölvirul, de estére elfonnyad és elszárad" (Zsolt 90,5-6). Ezek az utalások erőteljesek, s talán egy kicsit sokkolóak is, de nem szabad, hogy kétségbe ejtsenek minket, mintha "tabuk" lennének, amelyeket érdemes elkerülni. A bennük rejlő törékenység a csodának a része, amit mi is képviselünk. Gondoljunk csak a fű szimbolikájára: nem gyönyörű egy virágzó rét látványa? Bizonyára az, hiszen érzékeny, vékony és sérülékeny szálakból áll, amelyek kiszáradnak, meghajlanak, vagy akár eltörnek. Mindeközben azonban azonnal helyettesítik őket az új hajtások, amelyek a korábbiak elhullott maradványaiból táplálkoznak, így táplálékot és trágyát adva a földnek. Ez a mező állandó megújulásának folyamata, s energiája még a téli hónapok fagyos csendjében is ott lüktet a föld alatt, amikor úgy tűnik, minden elcsendesedik, hogy tavasszal ezer színben robbanjon ki.

Kedves barátaim! Mi magunk is ilyenek vagyunk: ezért vagyunk itt. Nem azért, hogy egy olyan életet éljünk, ahol minden kiszámítható és mozdulatlan, hanem hogy egy folyamatosan megújuló létezést tapasztaljunk meg az ajándékozás és a szeretet által. Folyton vágyunk egy "több" után, amelyet semmilyen teremtett valóság nem tud nekünk adni; olyan szomjúságot érzünk, amely annyira mély, hogy e világ bármely itala képtelen lenne azt csillapítani. Ne ámítsuk meg szívünket azzal, hogy hatástalan pótlékokkal próbáljuk enyhíteni ezt a szomjúságot! Inkább figyeljünk erre a belső hívásra! Készítsünk belőle egy lépcsőt, amelyre felállva, gyermeki kíváncsisággal, lábujjhegyre állva kinézhessünk Isten találkozásának ablakán! Ott fogunk szembetalálkozni Vele, Aki türelmesen vár ránk, és óvatosan kopogtat a lelkünk ablakán (lásd: Jel 3,20). Húsz évesen is csodálatos, ha megnyitjuk előtte a szívünket, és megengedjük, hogy belépjen, hogy aztán együtt indulhassunk el a végtelen kalandok felé, a határtalan terek felfedezésére.

Amikor Szent Ágoston intenzív istenkereséséről szól, megkérdezi magától: "Mi tehát reményünk tárgya [...]? A föld? Nem. Valami, ami a földből származik, mint az arany, az ezüst, a fa, a termés, a víz [...]? Ezek a dolgok tetszetősek, szépek, jók ezek a dolgok" (Sermo 313/F, 3). Így összegzi gondolatait: "Azt keresd, aki mindezeket teremtette, ő a te reménységed" (uo.). Végiggondolva bejárt útját, így imádkozott: "Bennem voltál, én meg künn! Künn kerestelek [...]. Azután fölharsant hívó szózatod; megtörted lelkem siket csendjét, kigyulladt bennem ragyogó világosságod, s elűzted rólam a vakoskodó homályt. Illatod kiáradt, beszívtam s most utánad lelkendezek. Ízleltelek (vö. Zsolt 33,9; 1Pt 2,3), éhezlek, szomjazlak (vö. Mt 5,6; 1Kor 4,11); megérintettél s íme, áttüzesedtem a vágyakozástól békéd után!" (Vallomások X, 27; Vass József fordítása). Ezek nagyon szép szavak, amelyek eszünkbe juttatják, mit mondott Ferenc pápa Lisszabonban, az Ifjúsági Világtalálkozón más, hozzátok hasonló fiataloknak: "Mindenkinek szembe kell néznie azokkal a nagy kérdésekkel [...], amelyekre nincs egyszerű vagy azonnali válasz, hanem arra hívják az embert, hogy induljon el, haladja meg önmagát, lépjen túl önmagán [...]; olyan fellendülésre, amely nélkül nincs repülés. Ne ijedjünk hát meg, ha belsőleg szomjasnak, nyugtalannak, hiányosnak, értelmet és jövőt keresőnek [...] tapasztaljuk magunkat! Nem betegek vagyunk! Élők vagyunk!" (Beszéd a portugál egyetemistákhoz, 2023. augusztus 3.; Tőzsér Endre fordítása). Van a szívünkben egy olyan kérdés, egy olyan szükséglet, amelyet nem hagyhatunk figyelmen kívül, amely arra vezet, hogy megkérdezzük önmagunktól: mi valójában a boldogság? Milyen az élet igazi íze? Mi szabadít meg minket az értelmetlenség állóvizeitől, az unalomtól, a középszerűségtől?

Az utóbbi napok során számos csodálatos élménnyel gazdagodtatok. Találkoztatok kortársaitokkal a világ különböző szegleteiből, akik mind saját, egyedi kultúrájukkal érkeztek. Különböző tudásokat osztottatok meg egymással, várakozásaitokat discurálva, a művészet, zene, informatika és sport eszközeivel kezdtetek párbeszédet folytatni a város szívében. A Circus Maximusban pedig a Bűnbocsánat Szentségéhez fordultatok, ahol elnyertétek Isten bocsánatát, és Őt kértétek, hogy támogasson benneteket az élet kihívásaiban. Egy lényeges válaszra találtatok: létezésünk teljessége nem csupán attól függ, amit felhalmozunk, vagy ahogyan az Evangéliumban olvashatjuk, amit birtokolunk (ld. Lk 12,13-21). Sokkal inkább attól függ, amit örömmel el tudunk fogadni és meg tudunk osztani (ld. Mt 10,8-10; Jn 6,1-13). Nem elegendő csupán vásárolni, felhalmozni és fogyasztani. Szükség van arra, hogy felemeljük a tekintetünket, és az "odafönt való dolgokra" (Kol 3,2) összpontosítsunk. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy a világ minden kincse csak annyira értékes, amennyiben segít minket abban, hogy szeretetben egyesüljünk Istennel és testvéreinkkel. Ezzel növeljük bennünk "az irgalom érzületét, a jóságot, az alázatosságot, a szelídséget és a béketűrést" (Kol 3,12), a megbocsátást (ld. uo. v. 13), és a békét (vö. Jn 14,27), ahogyan Krisztusban megvalósult (vö. Fil 2,5). Ebben a tágabb perspektívában egyre inkább megértjük, mit is jelent, hogy "a remény nem csal meg, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által." (Róm 5,5). Az élmények és az együtt töltött idő révén egy újabb lépést tettetek afelé, hogy felfedezzétek ezt a mély és gazdag kapcsolatot, amely Isten és egymás között megvalósulhat.

Kedves Fiatalok! Jézus a mi igazi reményünk. Ő az, aki Szent II. János Pál szavaival "feléleszti bennetek a vágyat, hogy valami igazán nagyszerűt hozzatok ki az életetekből [...], hogy folyamatosan fejlődjetek önmagatokban és a társadalomban, egyre emberibbé és testvériesebbé téve azt." (XV. Ifjúsági Világtalálkozó, imarvirrasztás, 2000. augusztus 19.) Tartsunk ki mellettük, és maradjunk mindig közel Jézushoz, barátságát táplálva imádsággal, szentségimádással, a szentáldozásban való részvétellel, gyakori gyónással és nagylelkű szeretettel. Ezt a példát mutatják számunkra a nemsokára szentté avatandó boldog Piergiorgio Frassati és Carlo Acutis. Bátorítalak benneteket, hogy törekedjetek a nagy dolgokra, az életszentségre, bárhol is járjatok az élet útján! Ne érjétek be kevesebbel! Ha így tesztek, akkor nap mint nap tapasztalni fogjátok, hogy az Evangélium fénye egyre inkább ragyogni fog bennetek és körülöttetek!

Máriára, a reménység Szüzére bízlak benneteket! Az ő segítségével térjetek vissza a következő napok során országaitokba, a világ minden részére, járjatok továbbra is örömmel az Üdvözítő nyomdokaiban, lelkesedésetekkel és hitetek tanúságtételével pedig fertőzzetek meg mindenkit, akivel csak találkoztok! Jó utat nektek! - zárta homíliáját Leó pápa a fiatalok jubileumán vasárnap délelőtt bemutatott szentmisén.