"Amikor Dallas ment a képernyőn, elég volt csak leülni a tévé elé, fürdés helyett!" - Emlékeinkben így él a péntek esti sorozatnézés varázsa.

Harmincnégy esztendeje már, hogy az Egyesült Államokban bemutatták a Dallas című sorozat utolsó, rendkívül megosztó epizódját. Akkoriban még nem létezett a közösségi média, így nem volt lehetőség azonnal kibeszélni a történéseket a kommentek tengerében. Ennek ellenére az olajmágnás család izgalmas kalandjai mindenhol a beszélgetések középpontjába kerültek – még azok is, akik soha nem nézték a sorozatot. Szabó Anna Eszter pedig felült a whiskey-gőzös nosztalgia vonatra, és mindenkit magával ragadott, akivel csak találkozott.

Manapság nem ritka, hogy heves viták és közösségi zúgolódás kíséri, amikor a streaming platformok nem egyszerre dobják piacra a sorozatok új epizódjait. Akik viszont nem tegnap születtek, és nem a legújabb technológiai vívmányokkal a zsebükben nőttek fel, még emlékeznek arra az izgalmas várakozásra, ami egy hétig tartott, hogy végre megérkezzen a legfrissebb rész a kedvenc sorozatukból.

A milleniálok és az idősebb generációk tagjai mindannyian jól emlékeznek arra az időszakra, amikor péntek esténként a magyar családok egy emberként gyűltek össze, hogy együtt élvezzék a gondosan előkészített vacsorát a televízió előtt. Izgalommal vártuk, hogy felcsendüljön a mindannyiunk által ismert főcímdal, és nekem egészen megugrott a pulzusom a fúvósok első hangjaitól. Elképesztő, hogy egyetlen sorozat mennyi nosztalgikus emléket képes egy pillanat alatt felidézni, és biztos vagyok benne, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Éppen ezért körbejártam a kollégáim, ismerőseim és követőim között, hogy megtudjam, kinek milyen különleges emlékei fűződnek ehhez az ikonikus sorozathoz.

Sokak számára a péntek nem csupán az új epizódok érkezésének napja volt, hanem egy igazi rituálé is, tele hagyományokkal, amelyek a sorozatnézéshez fűződtek. Ezen a napon olyan különleges élmények várták a nézőket, amelyeket hétköznap nem élhettek át. Engedmények, ínycsiklandó falatok, és egyedi programok tették felejthetetlenné ezt az estét. Nem túlzás azt állítani, hogy bizonyos családoknak a péntek este szent időpont volt, amikor összegyűltek, és közösen osztották meg a sorozatok iránti szenvedélyüket.

A Dallas nézése legalább annyira meghatározó esemény volt a hétvégén, mint mások számára a szombati piac forgataga, vagy - isten ments - a vasárnapi templomi szertartás. Akárhol is kerül szóba ez a sorozat, szinte mindenki elő tud húzni egy emléket vagy egy szórakoztató történetet, amely a karakterek és a dráma világához kötődik. Az élmények, amiket a képernyő előtt töltöttünk, máig élénken élnek bennünk, mint egy közös kultúrális kincs.

Széles-Horváth Anna emlékei között felidézte, hogy péntek estéken nem volt szüksége fürdésre, amikor a Dallas ment a tévében. Érdekesség, hogy ez a szokás nem csupán az ő családjára volt jellemző: Kőrizs Kata, egy másik szerző kollégánk, szintén hasonló élményeket osztott meg. További körbeszimatolásom során sokan meséltek arról, hogy náluk is hasonló rituálék alakultak ki.

"Úgy vélem, a Dallas-péntekek voltak a szüleim laza estéinek csúcspontja. Ilyenkor nem volt szükség a fürdésre, megengedhettem magamnak a sütihegyeket és a dobozos üdítőt vacsoraként. Ha ügyes voltam, és sikerült elaludnom a műsor végére, még a fogmosás is elmaradt. Most, hogy kétgyerekes anyukaként élem a mindennapjaimat, teljesen megértem őket, és egy cseppnyi ítélkezés sincs bennem."

Enikő, amint meghallja azt a szót, hogy Dallas, azonnal a fülében cseng a zene, és megjelenik lelki szemei előtt a péntek esti rituálé a nappaliban. Persze nem mindenki élte az együtt izgulást,

volt egy idős ismerősük, "aki mindig csak a délelőtti adást nézte meg, mert rendszerint úgy felhúzta magát a szemét Jockey-n, hogy ha este látta a műsort, akkor nem tudott utána elaludni".

Anna emlékének színes részletei tökéletesen visszaadják, mit is jelentett valójában a "ha péntek, akkor Dallas" kifejezés: "A paneltömb hatodik emeletéről nézve szinte mulatságos volt, ahogy balra a szomszédos, tíz lépcsőházas blokkban, míg jobbra a négyemeletes épületben egyaránt fények villogtak az ablakokban."

Elképesztő, hogy mennyi család életében játszik szerepet a Dallashoz kapcsolódó legendás esemény. Mi például gyakran felidézzük azt a különleges délutánt, amikor nagyapámnak, az anyai ágon, meséltem. Őt úgy ismerték, mint akihez senki sem mert ellentmondani. Nagy tekintélye volt, és mindenki körülötte mozogott, így a beszélgetések mindig az ő érdeklődési köréhez igazodtak.

Egy nap, anyával a Képes Európa (na, ki emlékszik még rá?) Dallas-különkiadásával tértünk haza a kisboltból. Én teljesen fel voltam pörögve, a szavam nem állt meg, és mindenkinek mutogattam a csodás képeket, miközben felolvastam a különféle kulisszatitkokat. Aztán hirtelen a nagyapám felkiáltott, hogy "ilyen silány témáról az ő házában márpedig nem esik szó". Hogy lehet egy ostoba amerikai tévésorozatról diskurálni, amikor sokkal fontosabb dolgokról is beszélhetnénk, mint az irodalom, a színház vagy a klasszikus zene?!

Ekkor öt éves voltam, és csak annyit fogtam fel, hogy valaki bántja a Dallast. Elhatároztam, hogy nem tűröm tovább, csípőre vágtam a kezem, és hangosan elkezdtem kiabálni, hogy ez az én kedvenc sorozatom, és senki ne merje bántani! Különösen ne mondja meg, miről beszélhetünk, és miről nem!

Azt is hozzátettem, hogy ő is azt néz és hallgat, amit csak akar, és ehhez másnak is ugyanúgy joga van - akkor is, ha mást szeretünk, mint ő. Nem túlzok: senki nem mert levegőt venni a szobában, mindenki nagyapámat nézte, hogy ebből mi lesz, de arra senki se számított, hogy a "szemtelenségemre" derűs rácsodálkozás lesz a válasz. Évekig emlegette még, micsoda spiritusz volt akkor bennem, és hogy addig soha senki nem mert neki így beszólni. Innentől kezdve lehettem bejáratos a mások számára tabunak számító dolgozószobájába. Köszi, Dallas!

Zsuzsanna keresztanyjának viszont nem voltak fenntartásai a sorozattal kapcsolatban; sőt, annyira lelkesedett érte, hogy amikor Larry Hagman elhunyt, egy gyertyát is meggyújtott az emlékére.

Mesi pedig azt mesélte, hogy a nagymamája annyira a szívére vett valami turpisságot, amit - ki más? - Jockey tett, hogy mentőt kellett hozzá hívni. Valóban nagyon mély hatást gyakorolhatott a Dallas erre a családra, ugyanis Mesi nagybátyja a malacaikat Pamelának és Samanthának nevezte el.

Az olajmágnás família nem csupán a saját környezetükben gyakorolt jelentős hatást. Renáta is megosztotta, hogy édesapja, aki a földművelés mestere, még mindig birtokol egy olyan földterületet, amely a Southfork névre hallgat. Ezt gyakran említi is, mondván: "Idén a kukoricát Southforkban ültetem."

A egyik legjobb családi sztori viszont csak most jön, Instán írta meg nekem Detti:

Az oviban (!) Dallasosat játszottunk, és én játszottam Samantát. Volt egy kisfiú, aki Jockey szerepére vágyott, de háromszor is elmagyaráztam neki, hogy sajnos nem lehet ő az, mert más fogja játszani. A fiú viszont nem értette a szép szót, így hát adtam neki egy pici pofont. Egy szónak is száz a vége, és az a különös helyzet állt elő, hogy aki végül Jockey lett, ma már a férjem, és együtt neveljük az ötéves kislányunkat.

Számos üzenet és hozzászólás idézett fel egy régi, népszerű mondókát, amelyet valaha minden játszótéren, a hintákon feszülő gyerekek tetemes hangerővel zengtek. Esetleg nem ugrik be? Ha nem, hadd segítsek egy kicsit:

Hogy a felnőttek mit gondoltak a pikánsabb verzióról, arról nem sok szó esett, de Robi szülei biztosan nem tartották vissza magukat: már gyerekként sem csináltak ügyet abból, amikor ropival szivaroztak. De ez csak a kezdet volt! "Egy gimis estén a barátaim átjöttek, és közösen a szüleimmel Dallasos ivós játékot játszottunk. Képzeljétek, apukám a végére egészen berúgott, anya pedig kiszállt félúton, de mi a haverokkal remekül szórakoztunk. Emlékszem, milyen vidámra ittuk magunkat! Az a buli máig a kedvenc emlékünk, mindig felidézzük a jókedvű pillanatokat."

Sokan elgondolkodtunk azon, hogy a nagy nosztalgiázás során mennyire is volt igazán gyerekbarát a sorozat. Valószínűleg anno nem szenteltek túl sok figyelmet ennek a kérdésnek.

Ágnes még ma is emlékszik arra a szörnyűen kínos pillanatra, amikor hat-hét évesen kénytelen volt végignézni, ahogy Ray és Lucy intim kapcsolatba lépnek egymással. A helyzetet csak fokozta, hogy a közöttük lévő rokoni kapcsolatot mindenki igyekezett figyelmen kívül hagyni – mintha a Trónok harca vagy a Sárkányok háza világában élnének, ahol az ilyen dolgok természetesek lennének. "Mindez Éva néni - Isten nyugosztalja - vágyakozása miatt történt. A legmegdöbbentőbb pedig az volt, hogy egyik szülő sem reagált a helyzetre!"

Még ennél is meglepőbb, amit Katalin mesélt: képzeljétek el, hogy ők az óvodában nézték a Dallast! "Nem igazán emlékszem, milyen aktivitást vagy csendes pihenőt indított el ez a sorozat, de az biztos, hogy emlékezetes pillanatoknak lehettünk tanúi."

Az óvónénik mindig kiválasztottak két gyereket, akiknek a kezét-lábát krémmel masszírozták. Arra viszont emlékszem, hogy nem szerettem, ha engem választottak, mert akkor nem tudtam csak a Dallasra figyelni."

És hogy mekkora hatása van még ma is a 34 évvel ezelőtt véget ért sorozatnak, arra Filákovity Radojka kolléganőm a legjobb példa: "Tűfóbiám van, és minden alkalommal, amikor vérvételre megyek, a Dallas zenéjét dúdolom hangosan, miközben szúrnak. Ez leföldel. Amúgy az a csoda, hogy utána nem csuklom egy teljes napig. Most már te is azt dúdolod, igaz?".