A propagandabirodalom végső órái – Miért válhat fenntarthatatlanná a Fidesz médiarendszere? A Fidesz médiarendszere, amely az utóbbi években egyre inkább teret hódított, mostanra olyan állapotba került, ahol a fennálló struktúrák tarthatatlansága egyre n

A látszólagos erő mögött mélyen gyökerező strukturális gyengeségek rejlenek. Urbán Ágnes, a Mérték Médiaelemző Műhely vezetője rámutat arra, hogy a központosított médiakonglomerátum gazdasági és jogi szempontból is védtelen helyzetbe került. Egy esetleges váltás esetén komoly kérdés, hogy ezek a szerkesztőségek valóban képesek lennének-e piaci alapon fenntarthatóan működni.

Tóth Ákos, a Jelen főmunkatársa, a lap podcastjában Urbán Ágnessel folytatott beszélgetést a magyar médiapiac aktuális helyzetéről. Urbán több szempontból is elemezte, hogy milyen tényezők vezethetnek a jelenlegi rendszer összeomlásához. A beszélgetés a hódmezővásárhelyi rendőrkapitány tragikus esetével vette kezdetét, amely rávilágított arra, hogy milyen módszerekkel működnek a helyi kormányközeli médiaszolgáltatók.

A podcast itt tekinthető meg.

A Promenád 24 esetében különösen figyelemre méltó a közvetlen politikai kapcsolat Lázár Jánossal, bár a médiakutató véleménye szerint ez nem tekinthető általános jelenségnek a vidéki sajtóban. Sokkal inkább az a jellemző, hogy a megyei napilapok központi irányítás alatt készülnek. Ezt korábbi tartalomelemzések is alátámasztják: szinte minden megyében azonos sajtóhibák bukkantak fel, például Kocsis Máté nevét mindenhol kisbetűvel írták.

A lényegi probléma nem csupán a helyi sajátosságokban rejlik, hanem sokkal inkább a médiarendszer egészének felépítésében. Urbán megfigyelései szerint jól dokumentált, hogy a kormányhoz közel álló szerkesztőségek vezetői rendszeresen jelen vannak a Karmelitában, ami világosan utal a központosított irányelvek meglétére. A kutató hangsúlyozza, hogy véleménye szerint egy politikusnak és egy szerkesztőségnek nem lenne szabad semmilyen szakmai kapcsolatot fenntartania az interjúkörnyezeten kívül, függetlenül attól, hogy a politikai szereplő látogatja-e meg a szerkesztőséget, vagy éppen fordítva. Ez a megközelítés vitatott, hiszen például a Népszabadság idején is gyakran megjelentek politikai személyiségek, köztük Orbán Viktor is, közvetlenül a választások előtt. Urbán azonban kiemeli, hogy a jelenlegi helyzet minőségileg eltérő, mivel itt nem csupán nyilvános szakmai párbeszédről van szó, hanem inkább utasítások közvetítéséről.

A vidéki független újságírók szerepe kiemelkedő jelentőséggel bír a beszélgetés során, hiszen ők a sajtószabadság igazi védelmezőiként lépnek fel.

Ezek az emberek, akik Miskolcon, Debrecenben, Szegeden, Pécsett vagy Veszprémben próbálnak független sajtót működtetni, sokkal kiszolgáltatottabbak budapesti kollégáiknál. Nemcsak azért, mert kisebb a piacméret és nehezebb hirdetőt találni - egy helyi kisboltos aligha fog olyan lapba hirdetni, amely élesen bírálja az önkormányzatot, nehogy két hónap múlva hirtelen megemelkedjen a bérleti díja. Hanem azért is, mert személyesebb a támadás: az utcán beszólnak nekik, odamennek hozzájuk emberek minősíthetetlen módon, és mivel mindenki ismer mindenkit, családtagjaik is veszélybe kerülhetnek. Ezek a szerkesztőségek elképzelhetetlenül alacsony költségvetéssel működnek, jellemzően tíz fő alatti létszámmal, és a bevételeik előfizetésekből, támogatásokból, nemzetközi pályázatokból és némi helyi hirdetésből állnak össze.

A megyei napilapok példányszámának jelentős csökkenése egyértelműen tükrözi, hogy az olvasók a választásukat a lábaik segítségével fejezik ki.

Bár a nyomtatott sajtó általános visszaszorulása nem új keletű jelenség, a KESMA-hoz való csatlakozás után a helyzet drámaian romlott, ami messze túlmutat a hagyományos médiafogyasztási szokások átalakulásán. Ez a jelenség sok olvasó részéről egyfajta tiltakozást is tükröz. Urbán véleménye szerint mindenkinek el kell gondolkodnia azon, hogy előbb-utóbb a vidéki és budapesti napilapok kultúrája is eltűnhet. A napilapok aranykora véget érni látszik, még ha Ausztriában vagy Svájcban még találunk is virágzó lapokat, ahol az emberek reggelente a kávézóban olvasgatják őket. Magyarországon azonban ez a folyamat különösen felgyorsult, részben a politikai manipuláció következtében.

A leglényegesebb kérdés, ami a gazdasági és jogi aspektusokat illetően fenyegeti a rendszert, egyértelműen a központosított médiakonglomerátum, a KESMA létrehozása. Urbán Ágnes véleménye szerint ez volt a legnagyobb stratégiai tévedés. Nem azért, mert a koncepció túlzottan elavult lett volna – a logika, miszerint dominálni kell a hagyományos médiapiacon, működött –, hanem mert ezzel valójában felhívták Európa figyelmét a problémákra. Korábban, amikor a külföldi újságíróknak és európai döntéshozóknak próbálta megmagyarázni, hogy az egyik médiacég vezetője kormánybiztos, a másiké pedig a miniszterelnök közeli barátja vagy tanácsadója, a helyzet túlságosan bonyolultnak és zavarosnak tűnt. Azonban a KESMA megalapítása világossá tette, hogy a tulajdonosok ingyen átadták a cégeiket az alapítványnak, így nyilvánvalóvá vált, hogy politikai megrendelés áll a háttérben. Egy éles eszű üzletember sosem cselekedne így.

Ez a nyílt gesztus vezetett többek között az európai médiaszabadság törvény megszületéséhez, amely idén augusztusban lépett hatályba, és amelyben külön fejezetet kap a médiaszabadság. Az új jogszabály átláthatóságot és diszkriminációmentes elbánást ír elő az állami reklámköltések terén, bár Urbán szerint még hosszú évek jogi gyakorlata fogja megmutatni, hogy ez pontosan mit jelent a gyakorlatban. Mindenesetre az, hogy az Európai Uniónak eddig gyakorlatilag semmi ráhatása nem volt az európai nyilvánosságra, most megszűnt, és ez rendkívül fontos változás.

A KESMA létrehozása nem csupán politikai szempontból tette sebezhetővé a médiarendszert, hanem teljesen kiszolgáltatottá is. A Magyar Hang és más médiavállalatok által benyújtott panasz nyomán folyó európai bizottsági eljárás keretében egy nemzetközi jogász- és közgazdászcsapat körülbelül 1,2 milliárd euróra, azaz mintegy ötszáz milliárd forintra becsüli a piactorzító állami támogatás mértékét, amelynek visszafizetését sürgetik. Ez a büntetés nem az adófizetőkre, tehát ránk hárul, hanem kifejezetten a KESMA és a TV2 által képviselt cégekre vonatkozik, akiknek az államkasszába kellene visszafizetniük ezt az összeget. Amennyiben ez megvalósul, ezek a médiavállalatok gyakorlatilag megszűnnének működni, hiszen egyrészt képtelenek lennének kifizetni a fennálló tartozást, másrészt pedig a jelenlegi üzleti modelljük is összeomlana.

A legfőbb gyengeség azonban nem jogi jellegű, hanem gazdasági alapú. A kormány sajnálatos módon egy olyan hibát vétett, amelyet egy piaci szereplő sohasem engedhet meg magának: teljesen irracionálisan kezdett el állami forrásokból pénzt juttatni ezeknek a szervezeteknek. Ezzel lényegében elvették tőlük a versenyszellem, az innováció és a fogyasztói igényekre való odafigyelés ösztönzését.

Minden jól működő piaci vállalkozás számára alapvető, hogy érzékelje a fogyasztói igényeket, és ennek megfelelően alakítsa ki termékeit. Ezzel szemben a legtöbb médiacég már készen kapta a látszólag korlátlan anyagi forrásokat, így nem kellett megküzdeniük a fennmaradásért. Egy médiakutató véleménye szerint, ha ezek a cégek holnaptól valódi piaci viszonyok között működnének, valószínűleg képtelenek lennének helytállni, hiszen már régóta eltávolodtak attól, hogy versenyezzenek a közönség figyelméért.

Egy esetleges kormányváltás után ez lesz az egyik legérdekesebb kérdés: mi történik ezekkel a szerkesztőségekkel? Urbán szerint piacilag fenntarthatatlan az egész konstrukció, és valószínűleg össze is omlik.

A diskurzus során a rendszerváltás tanulságai is előtérbe kerülnek. 1989-90-ben a Népszabadság hasonló kiindulópontból indult, ám képes volt szakmai szempontból élen járni. Bár addig nem igazán folytattak újságírást, tudták, hogyan kell megfelelően végezni a munkájukat, rendelkeztek a szükséges eszközökkel és értelmes, elkötelezett emberekből állt a csapatuk. Ma viszont egészen más a helyzet: a propaganda sokkal tudatosabb és kifinomultabb formákat öltött, a szerkesztőségek működése pedig radikálisan eltér a korábbiaktól.

A rendszerváltás egyik legnagyobb hiányossága kétségtelenül az volt, hogy alábecsülték a szakmai tudás és etikai normák jelentőségét. A nyugati médiacégek, mint például az Axel Springer, megérkeztek, és sokan úgy vélték, hogy a tapasztalataik automatikusan magukkal hozzák a kívánt szakmai színvonalat. A céges struktúrák hibátlanul működtek, a hirdetési rendszerek is modernizálódtak, és új technológiák jelentek meg a piacon. Azonban a tisztességes és magas színvonalú újságírás fortélyaival nem tudtak mit kezdeni. Ennek következményeként Magyarországon drámaian csökkent a lappiaci kultúra. Míg Ausztriában és más nyugati országokban továbbra is találkozhatunk nagy presztízsű nyomtatott sajtótermékekkel, itthon sokan elvesztették olvasóikat, akik olyan szerkesztőségek felé fordultak, ahol valóban értékelik a szakmai színvonalat.

A társadalom reakciója egyértelműen kifejezte a szándékát. A tavalyi adó 1%-os felajánlások lenyűgöző eredményei világosan mutatták, hogy komoly elköteleződés áll fenn a független média támogatása iránt. A Telex közel félmilliárd forintot kapott, és hasonló nagyságrendű összeghez jutott a Partizán is. Ezen kívül a kisebb szerkesztőségek, mint a Válasz Online vagy a Magyar Hang, szintén jelentős anyagi támogatásban részesültek. Ironikus módon a kormány által benyújtott átláthatósági törvénytervezet, amely éppen az 1% kampány csúcsidőszakában került a figyelem középpontjába, éppen ellenkező hatást gyakorolt: felkorbácsolta a közvéleményt, a törvényt végül elutasították, ám ezzel együtt sikerült extra forráshoz juttatni a független médiát és a jelentős civil szervezeteket.

Urbán véleménye a kormányközeli szerkesztőségek munkatársairól meglehetősen kritikus. Azok, akik az elmúlt másfél évtized során nyíltan vállalták, hogy nem függetlenek, sőt, kifejezetten a kormány támogatottságának megőrzését tekintik a feladatuknak, lényegében politikai kommunikátorokként működnek, nem pedig újságírókként. Velük való diskurzusnak nincs értelme. Elképzelhető, hogy egy esetleges politikai váltás után néhányan hirtelen önvizsgálatra kényszerülnek, és megbánják korábbi döntéseiket, de ekkor felmerül a kérdés: miért csak utólag ébrednek rá erre, és hol voltak eddig? Persze, vannak pozitív példák is, mint például Dévényi István, aki a Magyar Nemzetből való távozásával még a rendszer stabilitása alatt is kiállt a függetlenség mellett, de ez egy teljesen más kontextus, mint amikor valaki a hatalomváltás után hirtelen kezd el bűntudatot érezni.

A beszélgetés végén három alapvető megállapításra érdemes figyelni. Először is, a propaganda-rendszer sebezhetősége sokkal nagyobb, mint azt elsőre gondolnánk, hiszen gazdasági és jogi szempontból is fenntarthatatlan. Másodszor, ha bekövetkezik a váltás, a legnagyobb kihívás nem csupán a tulajdonosi struktúra átalakítása lesz, hanem sokkal inkább a szakmai kultúra újjáépítése, ami egy hosszú és bonyolult folyamatot igényel. Végül, a társadalom már most is egyértelműen kifejezi, hogy készen áll arra, hogy támogassa a független médiát; ez pedig talán a legnagyobb remény arra, hogy egy jobb jövő felé haladhassunk.

Urbán Ágnessel mi is beszélgettünk korábban a Borsod24 podcastjában hasonló kérdésekről.