"A feladatom, hogy férfiakkal közösen élvezzem a jó italokat és szórakoztassam őket Japán varázslatos világában."

Hogy milyen lehet Japán fővárosának leggazdagabb részén hostessként dolgozni? Világszerte sok ember fantáziáját izgatja. Amikor egy kaliforniai származású fiatal nő néhány hónapja úgy döntött, youtube csatornáján keresztül bepillantást enged nem mindennapi életébe, Silvie the Queen gyorsan rengeteg követőre lelt. Most az nlc-nek mesélt arról, mennyire veszélyes, az, ahogyan él és milyen érzés egy 10 négyzetméteres albérletben lakni.

Már közel egy évtizede, hogy itt lakom, és azóta a japán kultúra egyre inkább a szívemhez nőtt. Az első impulzus, ami elindította ezt a szeretetet, egy anime volt, amelyet gyerekkoromban láttam. Kaliforniában, ahol jelentős japán közösség él, lehetőségem nyílt felfedezni a helyi japán tévét, a 18-as csatornát. Ezen a csatornán tűnt fel a gyerekeknek szóló Chibi Maruko, amely egy Momoko Szakura nevű kislány mindennapjait követi a 70-es évek Japánjában. Bár nem értettem az ott elhangzókat, mégis mindig lelkesen néztem a sorozatot. A stílusa olyan különleges volt, éles ellentétben az amerikai animációkkal, hogy azonnal magával ragadott. Ez a varázslatos világ teljesen lenyűgözött, és kíváncsiságot ébresztett bennem, egy új kultúra felfedezésére csábítva.

Ez volt az első olyan élményem, ami igazán megérintett, és a Chibi Maruko következtében vágyakozni kezdtem más animék után, hogy mélyebben megismerhessem Japánt. Furcsa, de ez a sorozat nosztalgikus érzéseket ébresztett bennem a szigetország iránt, pedig sosem ott töltöttem a gyerekkoromat. Felnőttként pedig egyre inkább vágyom arra, hogy felfedezzem ezt a csodálatos helyet.

Az első utazásod során már az új helyszínen is letelepedtél?

Nem. Először 18 évesen, egy iskolai kirándulás keretében érkeztem oda, más diákok társaságában, és azonnal magával ragadott minden. Japánba turistaként ellátogatni olyan, mint egy csodálatos álom beteljesülése. Az ország lenyűgöző szépségei és kultúrája azonnal elvarázsoltak. Persze, az, hogy végül ott telepedtem le, nem csupán a varázslatos élmények miatt történt.

Milyen okokra gondolsz?

Ha egy olyan országból érkezel, mint az Egyesült Államok, sokan egyből azt gondolják, nagyon jó életed van, de nem ez a helyzet. A családom nagyon szegény és bevándorlók. Nekem nem voltak otthon lehetőségeim, nem éreztem azt, hogy lett volna számomra jövő az Egyesült Államokban.

Kalifornia sajnos hihetetlenül drága hely. Ha itt szeretnék élni és dolgozni, egyedül nem lenne esélyem. Szükségem van egy társra, egy partnerre, mert két ember jövedelmére van szükség ahhoz, hogy meg tudjam élni a mindennapokat. Mielőtt elindultam, volt egy kapcsolatom, de az nem volt az, amire vágytam. A párom házasságot és gyerekeket szeretett volna, én viszont nem akartam ebbe a keretbe beletartozni. Úgy éreztem, hogy egy számomra idegen jövőbe próbálnak kényszeríteni, ezért úgy döntöttem, elhagyom Amerikát. Volt némi megtakarításom, így az első két évemet japán nyelvet tanulva töltöttem itt. Később angolt tanítottam, majd egy üzlettárst keresve közösen nyitottunk egy edzőtermet. Sajnos ez a vállalkozás nemrég csődbe ment, és ekkor kezdtem el hostessként dolgozni. Elég kétségbeesett helyzetbe kerültem. Munkát kellett találnom, így több helyre is jelentkeztem, és végül sikerült elhelyezkednem.

Hostessként a feladatod többféle tevékenységet ölel fel, amelyek középpontjában a vendégek kiszolgálása és a rendezvények zökkenőmentes lebonyolítása áll. Elsősorban a látogatók üdvözlésével és irányításával foglalkozol, segítve ezzel a helyszínhez való eligibilitásukat. Emellett információkat nyújtasz az eseményről, válaszolsz a kérdésekre, és biztosítod, hogy mindenki jól érezze magát. A munkád része lehet a rendezvény előkészítése is, mint például a helyszín dekorálása vagy a vendéglátás elősegítése. Fontos, hogy jól kommunikálj, barátságos és segítőkész legyél, hiszen te vagy az első kapcsolat a vendégek és a rendezvény között.

Éjszakai munkám során férfiakkal találkozom, hogy együtt töltsük az időt egy pohár ital mellett. Ez a tevékenység szorosan összefonódik az éjszakai élet vibráló világával, de fontos hangsúlyozni, hogy nem nyújtok semmilyen szexuális szolgáltatást; csupán szórakoztatás a szerepem. Jelenlegi helyzetem átmeneti, hiszen hosszú távú célom az, hogy megvalósítsam álmomat és saját bárt nyissak. Éppen ezért most arra összpontosítok, hogy minél több tapasztalatot gyűjtsek, amelyek segítenek majd a jövőbeli vállalkozásomban.

Szereted ezt a munkát? A videóidban említetted, hogy nincsenek negatív érzéseid vele kapcsolatban, de úgy érzed, nem igazán ez a te utad.

Nincsenek ellenvetéseim ezzel kapcsolatban. Ez a szakma mélyen gyökerezik a japán hagyományokban, és szerves része a kultúrájuknak. Rengeteg különböző hostess pozíció létezik, ám a hostesskedés sajnos gyakran stigmatizált.

Nemrégiben a hostesskedés mellett egy második takarítói munkát is vállaltam, de sajnos le kellett mondanom róla, mert a főnököm zaklatni kezdett. Megkérdezte, mennyibe kerülne, hogy lefeküdjek vele, ami teljesen megdöbbentett. Korábban már említettem neki, hogy hostessként dolgozom, és úgy tűnt, számára ez a munka egyenlő a prostitúcióval. Ezzel szemben a hostesskedés során a főnökeim sokkal inkább tisztelettel bánnak velem, és ezt a különbséget nehéz volt megérteni.

Japán felnőttként való felfedezése teljesen más élményt nyújtott, mint amit gyermekként elképzeltem. Amikor kicsi voltam, a szigetországot egy varázslatos helynek láttam, tele színes anime karakterekkel, gyönyörű templomokkal és ízletes ételekkel. Az a kép, ami bennem élt, inkább a mesék és a filmek világából táplálkozott, tele volt romantikus idealizálással. Most, hogy felnőttként járok itt, sokkal mélyebb és összetettebb a tapasztalatom. Megismertem a kultúra sokszínűségét, a hagyományok tiszteletét, de ugyanakkor a modern élet kihívásait is. Rádöbbentem, hogy nem minden olyan egyszerű, mint ahogy gyerekként gondoltam. Az emberek kedvesek, de a társadalmi normák sokszor elvárják, hogy az ember ne mutassa ki a valódi érzéseit. Ami a rossz élményeket illeti, valóban megbántam, hogy korábban nyíltan osztottam meg őket. Külföldiként sokszor találkoztam nehézségekkel, és bár ezek részei voltak a tapasztalataimnak, a visszajelzések, amiket kaptam, néha megleptek. Az emberek hajlamosak voltak elítélni, és néhány esetben támadások is értek, ami miatt úgy éreztem, hogy nem tudom szabadon kifejezni a gondolataimat. Az élmények megosztása fontos lehet, de az is igaz, hogy néha jobb, ha az ember óvatosan bánik a szavaival. Most már inkább a szépségekre és a pozitív tapasztalatokra koncentrálok, hiszen Japán rengeteg csodát tartogat számomra.

Amikor turistaként tartózkodsz Japánban, mindenki nagyon barátságos és nem tűnik fel, hogy ennek a barátságosságnak nagy része nem őszinte, nem valódi. A japánok nem fogják soha a szemedbe mondani, hogy nem akarják, hogy itt legyél, de minél több időt töltök ebben az országban, annál határozottabban érzem, nagyon sok az alakoskodás. Úgyhogy, nem igazán tudod megállapítani, hogyan is viszonyulnak hozzád valójában.

Jelenleg úgy érzem, hogy szabadabban kifejezhetem magam, azonban ha egy hagyományos japán vállalatnál dolgoznék, és negatívan nyilatkoznék az országról, biztos vagyok benne, hogy akadhatnak olyanok, akik felvennék a kapcsolatot a munkáltatómmal, hogy próbálják elérni a kirúzásomat. Amint elkezded megérteni a nyelvet és felfedezed a közösségi médiát, észre fogod venni, hogy sok előítélet létezik a külföldiekkel szemben.

A kihívások ellenére nemrég azt állítottad, hogy ha lehetőséged lenne visszautazni az időben, korábban költöznél el. Ez nem tűnik ellentmondásosnak?

Úgy érzem, hogy a tapasztalataim alapján más vagyok, mint sok amerikai. Az én identitásom nem igazán tükrözi az amerikai szellemiséget, hiszen a családom bevándorlóként érkezett ide, és ez a háttér mindig is meghatározta az életemet. Számomra az Egyesült Államokban élni sokszor olyan, mintha folyamatosan kívülálló lennék. Nem csupán kaukázusi amerikaiként, hanem latino identitással találkoznak velem, ami sokszor azt az érzést kelti, hogy nem vagyok "igazi" amerikai a többség szemében. Mivel életem során már hozzászoktam ahhoz, hogy kívülállónak tekintenek, Japánban sem várok el mást. Itt nem keresem a befogadást, inkább az élményeket és a különbségeket értékelem.

A Youtube csatornám létrehozásának története 2021-re nyúlik vissza, amikor egy baráti beszélgetés során felmerült az ötlet, hogy mi lenne, ha megosztanám a szenvedélyeimet és tudásomat a világgal. Mindig is érdekelt a videókészítés, és úgy éreztem, hogy ez egy remek lehetőség arra, hogy kreatív módon kifejezzem magam. Az inspirációt a különböző tartalomgyártók adták, akiknek a munkája lenyűgözött, és arra ösztönzött, hogy belevágjak. Azért hoztam létre a csatornát, mert szerettem volna közösséget építeni, és olyan emberekkel találkozni, akik hasonló érdeklődési körrel bírnak. A csatornám célja, hogy szórakoztasson, tanítson, és egy kis színt csempésszen a nézők mindennapjaiba.

Négy évvel ezelőtt indítottam el a csatornámat, mert szerettem volna promózni a fitness termet, amit az üzleti partneremmel működtetünk. Azóta ezeket a tartalmakat, amik elsősorban japán közönség számára készültek már leszedtem. Amikor négy hónappal ezelőtt elkezdtem munkát keresni és megkaptam a hostess állást, újraindítottam a csatornát, ezúttal azonban a videóimnak a külföldiek a célközönsége.

Mit is takar ez pontosan? Milyen eltérések figyelhetők meg az új videók és a korábbiak között, valamint miért alakult át a célközönséged?

Angolul beszélek, de a korábbi videóimnak mindig volt japán nyelvű feliratozása. A mostaniaknak már sokszor nincsen. A Youtube csatornámat immáron nem az üzleti tevékenységem promótálására használom, úgyhogy nem számít, van-e helyi közönségem. vagy sem. Korábban nem éreztem, hogy igazán tudtam volna kapcsolódni a japán közönségemhez, ami azért van, mert többségében 45 éves férfiakból állt. Nagyon sok külföldi youtuber van Japánban, fiatal nők, akiknek a 45-től 65 éves korig terjedő japán férfiak a közönsége, de én ehhez a közeghez nem tudok kapcsolódni. Nem érzem, hogy lenne bennünk bármi közös és anno nagyon furcsa volt, hogy ilyen emberek nézik az életemet. Őszintén szólva, nagyon örülök, hogy ez megváltozott és ma már nagyjából velem azonos korú, elsősorban nőkből álló közönségem van.

Hány előfizetőd van és elsősorban miért követnek téged?

Jelenleg körülbelül 80 ezer követőm van, és úgy vélem, hogy a felük neurodivergens nők alkotják, akik például autizmussal vagy ADHD-val élik mindennapjaikat. Többségük az Egyesült Államokból származik, de jelentős számban vannak európaiak is. Úgy gondolom, sokan azért érdeklődnek irántam, mert kíváncsiak arra, milyen egyedül élni egy másik országban. Valószínűleg sok nő álmodozik arról, hogy az én utamat járja, de a félelmeik miatt nem merik megtenni ezt a lépést. Aggódnak amiatt, hogy esetleg nem biztonságos, vagy hogy egyedül nem boldogulnának.

Valóban tévesen vélekednek? Az életmódod nem rejteget magában kockázatokat?

A nők biztonságérzete világszerte eltérő, de úgy vélem, Japán kiemelkedik a biztonság szempontjából. Nőként fontos, hogy mérlegeld, milyen típusú kockázatokkal vagy hajlandó együtt élni. Japánban a bűncselekmények között valóban előfordulnak szexuális jellegű esetek, de az életem biztonságát illetően sokkal nyugodtabb vagyok. Az Egyesült Államokban, ha éjszakai munkát vállalnék, biztosan állandó félelemben élnék, attól tartva, hogy bármikor szembesülhetek egy fegyveres támadással, rablással vagy akár sokkal súlyosabb következményekkel. Itt viszont ezeket a rémálmokat el tudom felejteni.

Nem vagy magányos?

Japánban a magány szinte mindennapos jelenség, még a hazai lakosok körében is. Különösen a nagyvárosok, mint Tokió, felerősítik ezt az érzést. Az öngyilkosságok magas száma komoly figyelmet érdemel, és úgy vélem, hogy ez szorosan összefügg a társadalmi elszigeteltséggel. Én is sok időt és energiát fektetek abba, hogy baráti kapcsolatokat építsek. Például létrehoztam egy nőkből álló közösséget, ahol rendszeresen találkozunk és támogatjuk egymást, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy mindenki jól van. A magány kezelése terén azonban úgy érzem, hogy én némileg eltértem a megszokottól. Az autizmusom miatt számomra nem jelent problémát az egyedüllét; sokan nehezen viselik el a magányt, de én képes vagyok boldogan eltölteni az időmet egyedül. Számomra az önállóság nem csupán elviselhető, hanem sokszor kifejezetten pihentető is.

Tokió valóban nem a legköltséghatékonyabb város a világon. Mennyire látod kihívásnak a megélhetést itt?

Az ezzel kapcsolatos tapasztalataim szerintem nem reprezentatívak. Tokió szívében élek, abban a környezetben, ahol csupán a legtehetősebb japánok tudják megengedni maguknak, hogy lakást vásároljanak. Havonta körülbelül 700 dollárt (kb. 250 ezer forintot) költök albérletre, miközben az átlagos órabér Japánban körülbelül 7 dollár (nagyjából 2500 forint). A jövedelmemnek körülbelül a felét csak a számlák fedezésére fordítom.

A 250 ezer forintos albérlet Budapesten nem tűnik túlzottan magasnak, de ha figyelembe vesszük, hogy csupán 10 négyzetméter alapterületről van szó, akkor már más megvilágításba kerül a dolog. Milyen lehet egy ilyen apró térben lakni? Valószínűleg a mindennapok során sok kompromisszummal kell szembenézni, hiszen a kis hely korlátozza a mozgásteret és a tárolási lehetőségeket is. Az apró lakás intimitást is adhat, de egyben kihívást is jelent a személyes tér megteremtésében. Milyen érzelmek és tapasztalatok formálják a mindennapi életet egy ilyen kicsi otthonban?

Sok visszajelzést kapok az albérletemre és látom, hogy nagyon sokaknak nem tetszik. A kommentelők egy része szerint olyan, mint valami börtön és nem tudják elképzelni, hogy nem érzek klausztrofóbiát. De, engem nem zavar a kis tér. Sőt, igazság szerint nagyon kényelmesnek találom, mert eléggé paranoid ember vagyok. Korábban, amikor nagyobb helyeken laktam, mindig úgy éreztem, hogy ellenőriznem kell, nem-e rejtőzik valaki a lakásban. Az apró albérletemben senki nem tudna elbújni. Biztonságban érzem magam. Az egyetlen gond, hogy sok előfizetőm küld nekem ajándékokat. Sohasem kértem tőlük, mégis megteszik és, - noha, nagyon kedves a részükről -, lassan már sajnos tényleg nem tudom hol tárolni ezeket.

A youtuberek közül sokan idővel kiégnek. Mennyire találod megterhelőnek mentálisan és érzelmileg a tartalomgyártást?

Igen, valóban megterhelő. Az autizmusom miatt talán még inkább így van. Az úgynevezett társasági energiaszintem nagyon alacsony, és ez határozza meg, meddig tudok jelen lenni egy társaságban anélkül, hogy fáradtnak és frusztráltnak érezném magam. Rendszeresen kapok üzeneteket a nézőimtől, akik különböző élményeket osztanak meg velem az életükről. Egyikük például azt írta, hogy elveszítette az egyik barátját, és a videóim segítettek neki átvészelni a gyászt és a depressziót, ami emiatt alakult ki. Nagyon szeretnék mindenkinek válaszolni, és őszintén szólva bánt, ha nem tudok mindenkinek időt szánni.

Látom, hogy sokan vannak, akiknek tényleg sokat számítok és szeretném megmutatni nekik, hogy értékelem őket, de egyszerűen nincsen arra kapacitásom, hogy mindenkinek egyenként válaszoljak. Folyamatosan ott kattog a fejemben, hogy vannak, akik számítanak arra, hogy tartalmat készítek és ettől ideges vagyok. A másik dolog, hogy nagyon sok a gyűlölködő visszajelzés is. Ezek nem nyilvánosak, mert szigorúan szabályozom, hogyan lehet hozzászólni a tartalmaimhoz, de attól én még, ugyebár, látom őket. Vannak, akik életem minden részébe belekötnek, minden mozdulatomat kritizálják. A véleményeimet, azt, ahogy kinézek, még a hangomat is... Ezek olyan dolgok, amiket meg kell tanulnom nem felvenni.

Egyáltalán lehetséges az ilyesmit teljes kizárni?

Nem, nem igazán. Néha úgy érzem, mintha az élet egy hatalmas színpad lenne, ahol a szerepek és a forgatókönyvek nem mindig a valóságot tükrözik. Az érzések, amelyek átfutnak rajtam, néha olyan elmosódottak, hogy nehezen tudom megkülönböztetni, mi az igazság és mi a látszat.

Vannak olyanok, akik könnyedén elkülönítik magukat a közönségüktől, és követőiket csupán statisztikai adatként kezelik, mintha nem is emberek lennének. Én viszont nem tudok így működni. Néha úgy érzem, talán túlságosan is érzékeny vagyok ehhez a típusú feladathoz, de mindent megteszek, hogy helytálljak.