A magas torony: Sajgó Balázs atya elmélkedése Urunk mennybemenetele ünnepén - Vatican News Sajgó Balázs atya mélyen átgondolt elmélkedése a mennybemenetel ünnepéről egyfajta spirituális utazásra hív minket. Az ünnep jelentősége nem csupán a történelem es

Meg kell tanulnunk meríteni abból a folyóból, abból a tanításból, amelyet Jézus hagyott hátra nekünk. Ez a tanítás nem más, mint az evangélium, az örömhír tanítása. Ebben benne van az, hogy szeretett lények vagyunk, szeretve vagyunk és ha ezt egy kicsit is megtapasztaljuk, akkor ezt adjuk tovább, és akkor már itt a földön értelmet nyer az életünk.

Egy apró, szimbolikus kis mese ragyogóan tükrözi Urunk mennybemenetelének mélyebb titkát: egy ember egy hatalmas toronyhoz érkezett. Belépett az ajtón, és azonnal sűrű sötétség ölelte körül. Ahogy tapogatózott a homályban, váratlanul belebotlott egy csigalépcsőbe. Fellelkesült kíváncsisággal indult felfelé, de szíve mélyén egy nyugtalanság kezdett burjánzani. Amikor hátranézett, rémülten tapasztalta, hogy azok a lépcsők, amelyeket már megtett, eltűntek, mint egy álomfoszlány. Előtte a rejtélyes, kanyargós lépcső, melynek célját nem ismerte; mögötte pedig egy hatalmas, fenyegető üresség tátongott.

Ha e szimbolikus történethez hozzáfűzzük a szó eredeti értelmében felemelő ünnep szentírási részeit, amelyek a gondolkodásmód megváltoztatására invitálnak, akkor a bennem rejlő félelem és nyugtalanság fokozatosan eloszlik, és megtalálom életem valódi értelmét, amikor felfelé tekintek. Krisztus mennybemenetelének főünnepe pontosan ezt a üzenetet hirdeti: ne tartsak attól, hogy elinduljak felfelé, mert már tudom, hová vezetnek azok a bizonyos lépcsők.

Jézusnak elérkezett az az idő, amikor el kellett távoznia, hogy az égből elküldhesse a Szentlelket – azt az erőt, amely átjárja a szívemet és felfelé emel, amint kapcsolódok hozzá. Így bátran járhatok abban a toronyban, az életem színhelyén, ahová Isten elrendelt, és minden lépésemben érezhetem az Ő jelenlétét.

Anthony de Melo SJ története szerint, amikor a mester távozásának pillanata elérkezett, tanítványai kétségbeesetten kérték, hogy maradjon velük. A mester, azonban megnyugtató mosollyal így válaszolt:

- Hogyan is képzelnétek el a helyzetet, ha mégsem távoznék? E kérdés hallatán a többiek is visszakérdeztek:

- Mi az, amit majd meglátunk, miután távozol? A mester így felelt:

- Csak annyit tettem, hogy a folyóparton ülve figyeltem a víz sodrását, és osztogattam a folyó kincseit. A küldetésem az volt, hogy amikor félreállok, felfedezzétek a víz csodáját, és saját magatok is meríthessetek belőle.

Jézus távozása, ahogyan eltűnik a felhő mögött, mély szimbolikával bír. A felhő nem csupán természeti jelenség, hanem Isten jelenlétének megjelenítése, Aki túlszárnyalja az emberi elképzeléseket és a transzcendens valóságra irányítja figyelmünket. Ugyanakkor Szentlelke által Isten bennünket is megszólít, belső mozgatórugónkká válva, emlékeztetve arra, hogy mi, mint Krisztus misztikus Teste, az Egyház, az Ő nyomdokain haladunk. Ha az Egyház nem ismeri fel Krisztus misztikus testét, és nem emeli a tekintetét a magasságok felé, akkor könnyen megrekedhet a földi, materiális síkon, és nem tudja beteljesíteni Krisztustól kapott küldetését. Ekkor nem a megvalósítás, hanem az öncélú törekvés válik a céljává, amely végül mindig csalódással zárul. Ez a kihívás, amely előttünk áll, nem fenyegetés, hanem szeretetteljes figyelmeztetés arra, hogy Krisztus, a Fej utasításait kövessük. Csak így maradhat életben bennünk, és együtt másokkal egy élő közösséget alkothatunk. Így válhatunk igazi Egyházzá, amely több mint egy intézmény: a Szentlélek erejével átitatott egyének közössége, akik együtt élik meg a hitüket.

Meg kell tanulnunk meríteni abból a folyóból, abból a tanításból, amelyet Jézus hagyott hátra nekünk. Ez a tanítás nem más, mint az evangélium, az örömhír tanítása. Ebben benne van az, hogy szeretett lények vagyunk, szeretve vagyunk és ha ezt egy kicsit is megtapasztaljuk, akkor ezt adjuk tovább, és akkor már itt a földön értelmet nyer az életünk. Már itt a földön világítunk és a szeretet az, amely egyre inkább kitágítja a lelkünket és biztat minket, hogy haladjunk előre és felfelé. Mindig felfelé haladunk.

A hegyen felfelé haladó ember képzete igazán lenyűgöző számomra. Az a kitartás és eltökéltség, amit ez a figura képvisel, mélyen megérint.

A gödrök, amelyekbe időnként beleesünk, megtévesztőek, mert hasonlítanak egymáshoz és azt az érzést sugallják, hogy ugyanoda esünk vissza. A gödrök hasonlítanak ugyan egymáshoz, de egyáltalán nem ugyanazok! Mindegyik feljebb van.

Ha Isten felé tudatosan haladok, akkor eltűnik és elillan, ami mögöttem van. Eltűnik a félelem és a múltam is beépül jelenembe. Ha ezt elhiszem, bűneim bocsánatot nyernek és akkor haladhatok fölfelé azon a bizonyos "csigalépcsőn", amely csak fölfelé vezet.

Ne féljek fölfelé haladni, mert a torony tetején elém tárul a FÉNY a maga teljességében és mindent megértek, minden világossá válik, mert ez a Fény Isten szeretetének fénye - és ott fogok ráébredni arra, hogy valójában egész életemben erre a fényre vártam - vágytam! Sőt, amelyben éltem, s észre sem vettem.