A bánatot is ügyesen kikerüli.
Az ókor óta tudjuk: a sport nem csak az izmokat - a lelket is mozgósítja, a stadionfutóban és a filozófusban sok a közös; a dicsőség megsokszorozza a hitet, tovább pallérozza az elmét - egyén is, nemzet is több lesz általa.
Gyermeki lelkesedéssel markolja a lelátó korlátját, miközben a szögletnél, szabadrúgásnál és kontratámadásnál szívét-lelkét beleadva ordít. Az ujjai szorosan gyűrik a belépőjegyet, mintha az a győzelem kulcsa lenne. Különös, mégis felüdítő érzés, hogy valakiért szorítasz, mintha egy nagy család tagja lennél. A stadionba érkezve a közösség ereje és a gólok öröme vonz, hiszen itt mindenki együtt éli át a győzelmeket és a vereségeket.
Régen nem látott, elszánt lelkesedés övezi most a magyar futballt, a szakmai diskurzusok egyre hangosabbak, a drukkerek közössége pedig élettel telibb. A nosztalgia ereje képes mozgósítani a szurkolókat. Az együtt ünneplés és együtt érzés pillanatai elengedhetetlenek az ember fejlődésében, hasonlóan ahhoz, ahogy egykor a munkadalok és a bánatos nóták ritmust adtak az életünknek. Egy ilyen közösségi élmény igazi gyógyír lehet. Különösen azoknak, akik csalódottak és magányosak, hiszen a futball még a legkeserűbb pillanatokat is képes felülírni. Ehhez azonban szükség van egy csapatra! Arra a tizenegy fiúra, akikkel a jóban-rosszban osztozol, akikkel egyé válsz.
Bár a szívedet a gól - a magyar gól - dobbanása izgatja fel, a szemed igazán akkor kezd el párásodni, amikor a lelátó közönsége egy pillanat alatt megbolydul a szertekalimpáló karok és a zabolátlan hangorkán hatására. Néha azon kapom magam, hogy már nem is a pályát figyelem, hanem a közönség izgalmát a képernyőn. Sőt, saját magamat is, ahogy hörögve és vonyítva ugrálok a plafonig, fütyülve a virágvázára, ölemben a szunyókáló cirmosommal, mindezekre és mindenkire... Mert gólt lőttünk! Góóólt! Ez az az éktelen pillanat, amikor a végsőkig feszített izmok, idegszálak és akarat egyesített vágya végre az ellenfél hálójába löki a zabolázatlan labdát. Te pedig egy artikulátlan üvöltéssel felugrasz, és össze-vissza csókolgatod a melletted visongó másikat, legyen az akárki. Elképesztő, mekkora energiák szabadulnak fel ilyenkor az emberből. Ez a legmélyebbről jövő, nyers és zabolázatlan érzés, ami - bár számítasz rá és reméled is - mégis kiemel a térből és időből, magához ölel, megforgat és felemel.
A festő ecsetje és a fotós lencséje mind arra vár, hogy megörökítse azt a pillanatot, amikor tíz ember gyömöszöl egy tizenegyediket. Szegény góllövő, mint egy kiszolgáltatott kis állat, a tömeg súlya alatt nyüszít, lila fejjel levegőért könyörögne, de hát ki törődik ilyenkor ezzel? Most ünnep van, diadalmas eufória, a boldogság mámorában úszunk, hiszen gólt lőttünk! Nem érted?! Góóól! A szektorok falai remegnek a katartikus pillanatban, a stadion boldogabbik fele egyetlen, mélyből jövő, zabolázatlan ordításban egyesül. Jámbor hivatalnokok, családanyák, betanított munkások és a nyolcvan éves atléták egyszerre ugranak a magasba, karjaik végtelen, ritmus nélküli kalimpálásba kezdenek, a fejekbe vér tolul, a biztosítékok pedig kiégnek a pészmékerekben... Hűvösen megfigyelni a tömeget lehetetlen, a melletted ugráló már szenvedélyesen szorít a karjába.
